Vannak olyan emberek, akikből árad a fény. Pooya pontosan ilyen ember. Egy kis franciának látszó kávézóba hívtam reggelizni (New Yorkban sok minden csak valaminek látszó, így ez a kávéház is az volt). Elegáns nő, ha belép valahova, rögtön mindenki felkapja a fejét. Mintha mindenhova elkísérné valami alig hallható filmzene, ami csak akkor csendül fel, amikor régi dívák jelennek meg a vásznon.
Évekkel ezelőtt találkoztunk először, ha jól emlékszem valami meghallgatásról jöttünk ki együtt és végigbeszélgettük az utat a metróig. Azóta is emlékszem arra a szabadon hullámzó jókedvre és szeretetre, ami belőle áradt. Szerettem volna ismét látni, nem csak azért mert mindig jókedvre derít, hanem azért is, mert Pooya arra emlékeztet, mi is az, amiért érdemes New York-ban élni. Emlékeztet arra, hogy ez az a város, ami mindenkit befogad, hiszen nem fontos milyen vagy, honnan jöttél, itt az lehetsz, aki igazán lenni akarsz. Pooya ugyanis transznemű, azaz életének első húsz évét férfi testben élte le. Ráadásul mindezt Iránban, a háború kellős közepén.
Marlee-t már évek óta ismerem, de sokáig csak, mint a “hallók” színházainak egyik fiatal és tehetséges rendezőjét, valamivel később tudtam meg, hogy munkája jelentős részét a New York-i Siket Színház (New York Deaf Theatre) művészeti munkatársaként és rendezőjeként végzi. Aztán egy nap véletlen összefutottam vele a New York-i Független Színházi Börzén, a Performeterián. Marlee lelkesen invitált engem az egyik színházterembe, ahol a Siket Színház épp egy rövid ízelítőt adott az aktuális évadából. Kíváncsian ültem le a székemre, hiszen Shakespeare Viharját már nem egyszer láttam, de jelnyelven még sohasem. Vártam is a színpad szélére kipenderülő jeltolmácsot, de legnagyobb meglepetésemre a tolmács helyett két színésznő lépett elő, mindketten Mirandát alakították, egyikük jelnyelven, a másik Shakespeare sorait mondva. Külön-külön, de mégis (ügyes színpadi megoldásokkal) egymást kiegészítve egy egészet alkottak. Aztán a jelenet végén, a meghajlásnál a nézők nem tapssal ünnepeltek, hanem 
Ha az ember egyszer már volt Amerikában meghallgatáson, akkor tudja csak igazán micsoda lélekölő dolog tud lenni egy olyan. Bár ismerek színészt, aki imád meghallgatásra járni (már konzultált szakemberrel), a legtöbb mégis inkább szükséges rosszként éli meg és határtalanul kellemetlen dolognak tartja, hogy több száz ijesztően hasonló korú, alkatú és képességű színésszel együtt kell órákat várakozni, hogy aztán egy asztalnyi, mérsékelten érdeklődő kreatív csapatnak elénekeljen harminc másodpercnyi részletet egy rock musicalből vagy elmondja egy Shakespeare monológ egy percre rövidített változatát. És aztán örüljön, ha visszahívják egy második és harmadik és ki tudja hanyadik fordulóra. Mégis miért állják ki a színészek naponta akár többször is ezt a nem kevésszer megalázó próbát?
Az interneten már hetekkel előre elfogytak a jegyek, de mivel a sarkvidéki hetek után pénteken volt az első olyan nap, amikor síléc nélkül lehetett eljutni a metróig, így gondoltam, próba-szerencse alapon mégis elsétálok a Baruch Performance Center felé, ahol az első Off-off Broadway színházi vásár, találkozó és börze: a Performeteria került megrendezésre. Van egy teóriám, miszerint: ha el is kelt minden jegy, egy jegy mindig akad. Most is igazam lett, hiszen nem kellett sokáig győzködnöm az amúgy is lefegyverzően happy és segítőkész jegypénztárost, hogy a kezembe nyomjon egy belépőt. Kilenc dollárosat. Csak valamivel több mint egy sör ára itt.
Ron Simons producer, Shakina Nayfack producer és Jennifer Ashley Tapper színháztörténész (fotó: Dan Lane Williams/DLW photography NYC)
Ben Whishaw, Hugh Dancy és Andrea Riseborough a Pride-ban (fotó: Broadway.com) 
A Szabadság- szobor, a Central Park és valamilyen színházi előadás. Ezek minden New York-ba érkező turista bakancslistáján szerepelnek. A szédítő és néha nyomasztó felhőkarcolók fotózása után mindenki meg akar nézni "valamibródvéjt". Nem csoda, hiszen sokan ezt a város tartják a színházi élet központjának. Aztán rövidesen mindenki szembesül a szomorú ténnyel, hogy itt bizony horror árakon adják a színházjegyeket. Még a New York-iak pénztárcájához mérten is. Egy-egy Broadway előadásért akár 150-200 dollárt is elkérnek, de van olyan sláger produkció, amelyre akár 300 dollár is lehet a legdrágább jegy. No, és fut most egy musical, a Hamilton, amire a legmagasabb jegyár jelenleg 600 dollár. Igen, egy repülőjegy ára. De pánikra mégsincs ok, hiszen mindig vannak (esetünkben nem is olyan) kiskapuk, úgyhogy, ha turistaként épp itt jársz, vagy már évek óta itt élsz, de eddig elriasztottak a borsos jegyárak, nyugodtan üss fel egy Time Out magazint, amiben minden színházi előadás listázva van, és próbáld meg az alábbi "alternatív gyógymódok" egyikét:
