Kölyökkoromban a színház nekem sosem hétkor kezdődött, hanem már jóval előbb, délután, amikor elkezdett az egész család izgatottan készülődni az este ünnepére. Sőt, néha már hetekkel a nagy nap előtt ki voltak téve a jegyek az étkezőasztalra, diszkrét emlékeztetőként, hogy azért van fény az alagút végén.
Aznap délután édesanyám kivasalta az “ünneplős ingemet”, amit aztán felvettem a zakóm alá, elsétáltunk a színházig, ahol a csillogó előtérben már érezni lehetett a színház varázsos hangulatát, valami izgalmas és várakozással teli emelkedettséget. Az előtérben mindig összetalálkoztunk egy-két ismerőssel és mindig volt idő gyönyörködni a nézőtér „másvilági” architektúrájában mielőtt a függöny felgördült.
Mivel New Yorkot a színházi világ központjaként tartják számon, eleinte itt is ezt a varázst kerestem, de rá kellett jönnöm, hogy itt, a fogyasztói társadalmak fellegvárában sokkal termékcentrikusabb a dolog. Persze itt óriási a rohanás is, az ember örül, ha épp nem késik a metró miatt legalább negyed órát és még valahogy be tud esni a kezdésre, de mégis a színházlátogatás élménye szertartásaiban sokszor nem sokban különbözik egy mozilátogatás hétköznapiságától. Egészen érdekes élmény magyar vagy más európai országból érkezett barátaimmal színházba menni itt, hiszen így még jobban előtűnnek a két színházi világ közötti különbségek. A teljesség igénye nélkül íme néhány:
Az előadások legtöbbje később kezdődik, mint az Magyarországon szokás. Az otthon megszokott este hét óra helyett általában fél nyolckor vagy nyolckor megy fel itt a függöny. Ez egyrészt időt ad arra, hogy a kétkezi New York-i a munkából a színházhoz robogjon és (ha valami csoda folytán nem késik a földalatti) még legyen ideje a közeli bárban vagy étteremben egy előadás előtti úgynevezett pre-show koktélra (sok étteremnek még pre-show menűje is van, ahol egy kedvező árért ehet és ihat a néző az előadás előtt). Még el sem értél a színházig, de már elkezdődött a “színház-fogyasztás”.
Aztán irány a színház, ahol a jegyek felvétele után az első ember, aki az utadba akad általában egy biztonsági őr, aki (sokszor nem annyira szívélyesen) megkér, hogy bepillanthasson a táskádba és átvilágítsa azt, hiszen sajnos egy több mint ezer férőhelyes színház Manhattan szívében manapság már terrorcélpontnak számít.
A nézőtér
A New York-i színházak egyik legfőbb jellemzője általában a hatékonyság és a helytakarékosság. Mivel New York-ban az ingatlan még az aranynál is többet ér, itt minden négyzetméternek óriási értéke van. Éppen ezért a színházak kialakításában is a praktikum a fő irányelv. Ritka a nagy és tágas előcsarnok, minden nagyon funkcionális, a néző az utcáról legtöbbször egy kisebb előtérbe lép, ahol jobb vagy balkéz felé a pénztár, középen pedig egy nagyobb ajtó található, ami rögtön a nézőtérre vezet. Az ülőhelyek száma a legfontosabb, hiszen a sok néző nagyobb bevételt eredményez, éppen ezért próbálják maximalizálni a színházak befogadóképességét. Vannak üdítő kivételek is, olyan színházak, ahol figyelmet fordítottak a teátrum közösségteremtő szerepére is, így próbáltak valamivel nagyobb tereket kialakítani. Ilyen például a tágas könyvtárból kialakított Public Theater, a televízió stúdióból átalakított LaMama vagy az újonnan épített Signature Theatre, amit a tervezők nemcsak színháznak, hanem kulturális központnak álmodtak meg, így helyet kapott benne kávézó és több közösségi tér is.
De itt van mindjárt a kényszer szülte másik véglet is: a Manhattan-ben található parányi stúdiószínházak, amik sokszor irodaépületek sokadik emeletén kapnak menedéket és lifttel kell megközelíteni a tenyérnyi színháztermeket, amik egy utazási iroda és műköröm szalon között kaptak helyet. Kicsi szobaszínházak ezek, sokszor izgalmasabb előadásokkal, mint nagytestvéreik.
Na, de vissza a Broadway-re!
Egy európai szem rögtön elkezdi keresni a ruhatárat, ami a nagy színházak legtöbbjében valahol, egy nem annyira frekventált helyen található (a kisebb színházakban sokszor sajnos nincs is), de a nézők többsége mégsem veszi ezt igénybe. Viszik a kabátot, sálat, sapkát és hátizsákot a nézőtérre és azokkal körbebástyázva nézik végig az előadást.
Ennek két oka van: nincs kedvük és sokszor idejük kivárni a hosszan kígyózó ruhatári sort, valamint az, hogy New York-ban egyáltalán nem öltöznek ki az emberek, amikor színházba mennek, így az nem zavarja őket, hogy farmer és favágóing van rajtuk, és az sem gond, hogy két felvonáson keresztül az ölükben van a széldzseki. A beülök, megnézem, kimegyek elv szerint működnek és nem zavarja őket a kultúr-McDonald-ozás.
A műsorfüzet
A nézőtérre érkezve a jegyszedők egyike a jegyedre pillantva útba igazít és kezedbe nyom egy Playbill-t, leánykori nevén műsorfüzetet. A Broadway-n és a nagyobb Off-Broadway színházakban ez egy sok oldalas kiadvány, a címlapon az előadás plakátja, belül pedig megannyi interjú, érdekességek az előadásról és más futó darabokról, hirdetések valamint (és ez a legfontosabb) minden egyes szereplő és alkotó rövid életrajza. Fejenként körülbelül húsz sor az összes színész, tervező, producer és a rendező szakmai életútjának fontosabb állomásaival, valamint minden életrajz végén egy mondat, ahol a résztvevő személyes hangon megköszönheti mindenkinek (családnak, szerelmének, ügynöknek, jóistennek stb.), aki segítette őt abban, hogy aznap este a színpadon állhasson. Ha az ember este tíz magasságában a Times Square körül metrózik, jó eséllyel minden utasról meg tudja mondani, épp melyik előadást látta aznap este, hiszen mind ott szorongatja még kezében a jellegzetes, sárga fejléces füzetkét. Sőt, sok színházszerelmesnek óriási gyűjteménye van ezekből a Playbill-ekből, hiszen szép mementói egy-egy jól sikerült színházi előadásnak, különösen akkor, ha az előadás után, a művészbejárónál várakozva alá tudják azt iratni kedvenc sztárjukkal.
A szünet
A szünetben szinte mindenki beleszalad az évszázados dillemmába: büfé vagy budi? Itt egyik sem igazán jó választás, hiszen a büfé méregdrága (még az alapvetően borsos New York-i árakhoz képest is), ahol szemrebbenés nélkül kérnek el egy kisebb vagyont egy deci műanyagpoharas borért. A vécé előtt pedig általában nagyon hosszú a sor, hiszen a régi, majd száz évvel ezelőtt épült színházak többsége nem volt még felkészülve ilyen rohamra, hiszen akkoriban még mások voltak a nézőtéri szokások (nem lehetett folyadékot fogyasztani előadás közben). Ám, miután a színházak nagy része műemlék, így elég nehéz jelentősebb átalakításokat végezni rajtuk toalett-ügyileg.
Ezért aztán általában a ‘te vegyél valamit, amíg én elmegyek vécére’ stratégiát alkalmazzák az emberek, hiszen New York-ban általában a nézőtéren, az előadás alatt is lehet enni és inni, így nyugodtan lehet majszolni a szünetben vett szotyit és szürcsölni a túlárazott rosé-t Ványa monológja alatt.
Én is és számtalan színésztársam is tudna mesélni történeteket, amikor egy előadás során elnyomta szövegmondásunkat a kólaszürcsölés. Remek érzés…
A tapsrend
Mindig kicsit szorongok, amikor egy külföldi társulat jön New York-ba játszani, hiszen a darab végéhez közeledve mindig azon gondolkozom: vajon megmondták-e nekik? Mármint, hogy a tapsrend itt nagyon rövid. És nem azért, mert nem volt jó, vagy nem tetszett a darab, hanem mert itt így szokás. A darabnak vége, a színészek kijönnek, egyszer meghajolnak (maximum kétszer) majd színpadról le és függöny. Még a legnagyobb sikereknél sem több a tapsrend két-három percnél. Valójában a mai napig nem tudom igazán, hogy érzek ez iránt. Egyrészről túlságosan takarékos: megnéztem, köszönöm, tapsolok kicsit, de mire a színész leér a színpadról én már a metrón ülök. Ez is megvolt. Kicsit gyorsétkezdés a "fíling", mint itt olyan sok minden. Másrészről viszont van benne egy furcsa intimitás, hiszen a színész a végén kijön, egy meghajlással megköszöni, hogy ma este a néző kíváncsi volt arra, hogy ő épp most mit is gondol a világról, a néző pedig a rövid, de őszintén lelkes tapsával megköszöni az élményt, lélekben kalapot emelnek egymás előtt, aztán jön a gyors elválás. A fókusz az előadáson van, a tapsrend nem egy külön felvonás, nincs fél óráig tartó öntömjénező hajlongás. Nem az a fontos. Nem azért csináltuk, hogy utána minket ünnepelj, hanem hogy hazamenj és gondolkozz azon, amit mondtunk, amit láttlál. Néha egy őszinte fejbiccentés többet ér, mint egy ötperces hamis kézszorítás.
A színész büfé
Amikor a kedves néző már a metróra vár, a színész azért még beköszön a színész büfébe előadás után, néha csak egy üdvözletre, néha pedig egy levezető sörre. Illetve köszönne, ha itt lenne büfé. A magyar színházakban ugye általában van egy színházi dolgozóknak számára fenntartott, úgynevezett "színész büfé". Valamelyik emeleten, vagy épp pincében vagy padláson, de van egy pár asztal és egy pult. Sokszor ez a hely a színház lelke, főleg vidéken, itt pihennek, beszélgetnek, tanulnak szöveget a színészek két próba között, vagy ülnek össze egy levezető sörre előadás után. Reggel itt kavargatják álmosan a próba előtti kávét. Itt vannak az erezdelahajam premier bulik és a nagy éjszakai világmegváltó beszélgetések is. Sokszor mosolygok, amikor eszembe jut, hogy otthon, Magyarországon vérig voltunk sértve, amikor hajnali háromkor (egy jó beszélgetés közepén!) kezdtek felmosni, jelezve, hogy menni kéne már! Most látom csak micsoda privilégium volt a "privát büfé", ugyanis a New York-i színházakban nincs ilyen hely. Van egy úgynevezett közösségi szoba azaz Green Room, de nincs ott egy büfés hölgy, aki tudja, mivel iszod a kávéd és nincs egy asztal, ahol egy sör mellett meg tudod beszélni a partnereddel, hogy aznap este épp melyik jelenetben ugrottatok véletlen öt sort. (Persze sosem a te hibádból, mindig az övéből). A színházak helytakarékossága ebben is megmutatkozik. Csak a legszükségesebb helyek vannak a színfalak mögött. Öltözők, kelléktár, egy-két iroda, szűk folyosók és ennyi. A színészek így általában mennek rögtön haza, vagy nagyritkán egy páran beülnek egy sörre a közeli sport bárba, de azt is csak vigyázva, mert holnap is előadás, sokszor a hazaút a metrón akár egy óra is lehet és másnap este ismlét be kell csekkolni Thália Plázájába.
