Mielőtt belekezdek a New York-i színház Boncz-tani elemzésébe, gondoltam, írok egy pár sort, hogy tulajdonképpen miért is született ez a blog? Ahányszor csak hazalátogatok Magyarországra, ezer felől kapom a kérdést: "Na, mesélj, kint milyen?" És sosincs elég idő, hogy elmondjam, sőt ha lenne is, nem tudnám igazán jól átadni azt a tíz évnyi élményt és tapasztalatot, amit ettől a várostól kaptam. Egyszerűen lehetetlen. Ez a blog talán segít leírni, hogy milyen is a színház világa New Yorkban.
Kicsit hadd beszéljek most a képen látható 42-ik utcáról, hiszen a hozzá fűződő kapcsolatom sok mindent megmagyaráz. Régóta ismerjük már egymást, a "Fortiszekönd" és én. Ezen az utcán található a Broadway színházak közül jónéhány, valamint megannyi próbaterem és színházi produkciós iroda is itt talált otthonra. Épp ezért én is megszámlálhatatlanul sokszor küzdöttem már át magam az utcán átáramló szelfibotos turisták tömegén, mentem itt előadásra, meghallgatásra, esetleg próbára rohantam elegáns késéssel, vagy épp workshop-ot szerveztem itt. (Nézem a képet. Éppen az egyik épület tizensokadik emeletén cirkuszművészeknek szerveztem egy workshop-ot, amikor a szomszéd próbateremből hirtelen meghallottam, hogy "Tradition!"… épp mellettünk próbált a Hegedűs a háztetőn csapata. Rögtön eszembe jutott drága Gregor Jóska, akivel még anno én is együtt éltem a szegedi "Anatevká-ban").
Szóval én és "Fórtiszekönd" már régóta ismerjük egymást. Az amerikai úgy mondja, love-hate relationship a miénk, azaz egyszerre szeretjük és gyűlöljük egymást. A fenti fotót viszont mégis én magam készítettem "Fortiszekönd"-ről. Minden szűrő és utómunka nélkül lett ilyen. Csak egy kattintás volt. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy én egyébként rettenetes fotós vagyok. Sem a kompozíció, sem a képélesség, sem a fényviszonyok nem barátaim, de ez a kép valahogy mégis pazarul sikerült. De miért is írom mindezt? Mert számomra a New York-i színház pontosan ilyen. Illetve olyan, mint a képen éppen szikrázó 42-ik utca. Sokszor zajos, szürke, túlzsúfolt és az ember azt érzi, hogy semmit nem szeretne jobban, mint kimenekülni ebből az álságosan-csillogó, felszínes és zajos világból, ahol tucatnyi hirdetés-óriás mered rád nap mint nap és szinte minden oldalról csak azt hallod: "fogyassz még!"…fogyassz még hamburgert, kokakólát vagy instant-színházat…, de aztán rendre elkapsz valami furcsa pillanatot, amikor a 42-ik utca kiragyog, színes lesz, egy pillanatra megállsz és észreveszed, mennyi sokszínű ember igyekszik az épp kezdődő számlálhatatlan előadás valamelyikére. Épp eső után vagyunk, megy le a nap és akkor katt, megszületik a fenti kép. Tehát a New York-i színház nekem ilyen. Sokszor üzleties, pénzszagú, sekélyes és arctalan, de épp annyiszor inspiráló, kreatív, lelkes és ezer színű alkotói közeg. Talán mind a két arca igazi. Mindenképpen más mint a magyar színházi rendszer. Nem jobb, nem rosszabb, csak más. És éppen ezért lenyűgözően érdekes. Ebben a blogban kicsit be szeretném mutatni ezt a világot.
Akkor induljunk, előttünk a "Fortiszekönd"…
