Ha az ember egyszer már volt Amerikában meghallgatáson, akkor tudja csak igazán micsoda lélekölő dolog tud lenni egy olyan. Bár ismerek színészt, aki imád meghallgatásra járni (már konzultált szakemberrel), a legtöbb mégis inkább szükséges rosszként éli meg és határtalanul kellemetlen dolognak tartja, hogy több száz ijesztően hasonló korú, alkatú és képességű színésszel együtt kell órákat várakozni, hogy aztán egy asztalnyi, mérsékelten érdeklődő kreatív csapatnak elénekeljen harminc másodpercnyi részletet egy rock musicalből vagy elmondja egy Shakespeare monológ egy percre rövidített változatát. És aztán örüljön, ha visszahívják egy második és harmadik és ki tudja hanyadik fordulóra. Mégis miért állják ki a színészek naponta akár többször is ezt a nem kevésszer megalázó próbát?

Azon kívül, hogy presztizs Broadway-színdarabban játszani, ez az egyetlen hely, ami talán megélhetést biztosít egy színpadi színésznek. És mivel New Yorkban nincsenek társulatok, így nincs éves szerződés és havi fizetés sem, mindenki szabadúszó és produkcióról produkcióra "száll". Ha bekerülsz egy Broadway show-ba vagy annak turnéjába, akkor legalább egy ideig rendezve van az egyébként szemérmetlenül magas lakbéred. Addig pedig maradnak az úgynevezett túlélő melók. Ha New York-ban azt mondod valakinek, hogy színész vagy, visszakézből kérdezik: És nappal mit dolgozol? A kérdés jogos, ugyanis a legutóbbi statisztikák szerint a színész szakszervezet tagjainak körülbelül 85 százaléka munkanélküli. Itt az a norma, hogy egy színész több lábon áll és szinte természetes, hogy van egy másik, 'civil' szakmája is. Éppen ezért a válasz a fenti kegyetlen kérdésre általában az: pincér, bárpultos, bébiszitter vagy kutyasétáltató. Ezek a színészi "topszakmák" itt, hiszen ezek biztosítanak valamiféle flexibilitást a napi beosztásodban, így mindig tudsz a munkahelyeden alkudozni, hogy elengedjenek egy-egy meghallgatásra vagy próbára. Ha ez sem működik, akkor ott a segély. Tőlem nemrég kérdezte meg aggódva, egy egyébként ismert Broadway színész, hogy az épp esedékes hakni, vajon hogyan érinti majd a munkanélküli segélyét?  De lássuk, hogyan is lavírozik keresztül egy átlagos, két állásos napon egy New York-i színész? Persze nem egy már befutott és keresett, hanem egy fiatal, pályakezdő színpadi színész.


Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra meghallgatás



Reggel hat óra tájt csörög az óra. Tus, kávé és egy kis "bebeszélés", hiszen reggel még gyenge és fáradt a hang. Aztán metróra fel, hiszen már hétre ott kell lenned a Times Square és 46-ik utca sarkán magasodó csillogó, high-tech épület, az Amerikai Színész Szakszervezet központjában. A legtöbb meghallgatás ugyanis itt zajlik, hiszen mindenképp szakszervezeti tagnak kell lenned (sok ezer dollár éves díjért) ahhoz, hogy meghallgassanak. Sőt, ahhoz is tagság kell, hogy egyáltalán színpadra állj, ugyanis a komolyabb produkciók nagy része egyszerűen nem dolgozik nem szakszervezeti színészekkel. A metro lassít, majd hirtelen befékez, reggel hét, te álmosan átszökkensz a Times Square-en alvó homeless-eken, majd  beesel a második emeletre, ahol már ott tolong egy csomó színész, aki mind arra vár, hogy feliratkozhasson a mai meghallgatás listájára. Ha szerencséd van, még van szabad időpont mára (ha nincs hát holnapra, mert sokszor a meghallgatások két-három napig is tartanak). Szerencséd van, van időpont, délre. Központból ki, Starbucks-ba be. Megint egy kávé, ez már fel is ébreszt annyira, hogy nekiláss a napnak. Elő a laptop, hogy végigszörfözz azokon az oldalakon, ahol meghallgatásokat hirdetnek, vagy épp válaszolj az ügynöködnek, aki most küldte át a délutáni kóla reklám szövegét. Elküldöd a fotód és az életrajzod körülbelül húsz helyre (a címzettek: film, színház, muzsika, casting directorok, rendezők, ügynökök stb.) és válaszolsz az ügynöködnek, hogy tudasd vele: ez a kóla reklám lesz a nyerő, ezt most megcsíped (közben persze gyűlölöd még a gondolatát is, de a jó kapcsolat az ügynökkel aranyat ér, a reklám pedig jól fizet. Sokkal jobban mint a színház). Aztán vissza a színész-erődbe, mert lassan dél. A váróteremben veled együtt úgy ötvenen-százan hümmögnek, 'átélnek' vagy épp nyomják a réparetekmogyorót. Te még átnézed gyorsan a szöveged, majd be a terembe, ahol veled szemben egy asztalnál ül a produkció csapata: rendező, casting director, azok asszisztensei és persze a producerek. Általában kedvesek, vagy legalábbis próbálnak olyan arcot rajzolni maguknak, ugyanis itt furcsa mód rájöttek, hogy nekik is érdekük az, hogy te jól teljesíts. Ha musical készül épp, akkor körülbelül 32 ütemnyi dalt kérnek tőled (ami barátok közt sem több egy percnél), majd egy maximum egy percre húzott monológot. Udvariasan megköszönik és már kint is vagy. Kipipálod és máris újból a metrón találod magad, hogy ugyanezt a mutatványt megismételd a kóla reklám "költői mondataival". Aztán, ha azzal is végeztél, irány az étterem, na nem azért, mert eddig még ma nem ettél semmit (mondjuk, eddig még ma valóban nem ettél semmit és ez csak most jut az eszedbe), hanem mert kezdődik a műszakod. Elnézést kérsz a főnöködtől, hogy már megint késtél, ő megértő, hiszen ő is színész és már kötöd is fel a kötényt, hogy felszolgálj a legszemetszúróbban türelmetlen asztaltársaságnak. De azért a mobilodat  rezgőre állítod, hátha kapsz egy hívást, hogy vissza kell menni még egy rostára azaz callback-re, amiből néha van kettő-három is. És  azután még tánc - callback, ének- callback stb. De te aznap este reménykedve szolgálod fel a tegnapi bolognai-t. És kissé szorongva gondolsz a másnapra, amikor előről kezdődik ugyanez.



Chorus Line és a kórus lány



De mi vár rád, ha végre megkapod a várva várt telefont és a vonal másik végén a hang azt recsegi, hogy bekerültél egy Brodaway - produkcióba?  Büszkeséggel vegyes öröm, egy nagyon profi csapat majd kisvártatva heti nyolc előadás egyetlen szereposzással, tehát nincs váltótárs, aki majd a hétvégéket nyomja. Minden szerepnek van egy úgynevezett understudy-ja vagy cover-je, aki vagy a kórusban vagy a kulisszák mögött tölti az előadást és bármikor kész a nagy beugrásra, amikor csak szükség van rá. Ez egyébként a producerek elengedhetetlen biztonsági hálója, annak érdekében, hogy még véletlenül se maradjon el az előadás. És bár egy Broadway- előadás nagyon-nagy móka és egy hosszabb széria családdá kovácsol színészeket és háttérmunkásokat, a heti nyolc előadás, pláne musicaleknél, nagyon megviseli a szervezetet. Egy közeli barátom számos Broadway- musicalben játszott már és elmesélte mennyi sebesüléssel, kificamodott bokával vagy épp hangszalag problémával küzdenek estéről estére. Persze ez a világ minden színházára jellemző, de itt, egy szereposztás lévén heti nyolcszor mész színpadra. Így sérülés esetén a felépülés nagyon macerás, és a mókuskerékből is nehéz kiszállni, mer ha kimaradsz: lemaradsz. Ezzel együtt az amerikai mentalitáshoz híven minden Broadway - színész mérhetetlenül "happy", nagyon pozitív és optimista és legfőképpen mérhetetlenül hálás a sorsnak, hogy dolgozhat, hogy ő állhat a színpadon és nem az a kétszáz másik a meghallgatásról. Azt, hogy egy Broadway - előadás meddig fut és meddig állhat a színpadon a kórus lány, azt senki nem tudja előre. Sőt még az is lehet, hogy vissza az étterembe.



Sokat gondolkoztam azon, mit ad nekem ez a furcsa, a magyartól teljesen eltérő helyzet, ez a gyárszagú tehetségkutató vagy inkább művész- lóvásár? Egyre biztos megtanított: és az az alázat. Hogy olyan nincs, hogy "nekem jár". Ajándék, ha kapsz egy szerepet és abba minden este belebújva a színpadon állhatsz. Hálás lehetsz azért, ha egy rendező vagy producer benned bízik és nem a száz másikban, hogy a csapat, aminek a tagja lettél, befogad. És hogy esténként nem vizezett Johnny Walker-t öntesz épp egy spicces sofőrnek, hanem mérget Gertrud poharába. Vagy akár csak beszaladsz, mint  harmadik lakáj, hogy "Tálcán a fácán!", de akkor is. Nem a büfében ülsz és két slukk között azon dühöngsz, hogy miért nem te játszod Hamletet,  hanem értékeled azt, amid van, hiszen azt csinálhatod, amit szeretsz és aznap este valaki más viszi ki a bolognai-t.