A színházi világ Oscarja. Általában így szokták emlegetni a Tony-díjat. És van is benne valami. Itt New York-ban, pláne a Broadway-n talán a legrangosabb jelző egy-egy színész, rendező vagy producer neve előtt: “Tony-díjas”.
Egyben mindig biztos vagyok, ha olyasvalakivel beszélgetek itt a városban, aki Tony-díjas vagy akár jelölték valaha az elismerésre, ez az apróság a beszélgetésünk első öt percében biztosan említve lesz valahogy. Csak futólag, de azért nagyon büszkén. Ez érthető is, hiszen a Tony-díj Amerikában a színházi szakma csúcsa. Ezzel együtt a New York-i színházi életnek nem ez az egyetlen díja, van még számos jelentős és értékes szobrocska itt (például a Broadway-t és Off-Broadway-t egyaránt felölelő Drama Desk Award vagy az Off-off Broadway két díja: az Obie Award és az Innovative Theatre Award), de mégis a Tony elnyerése számít itt a legnyagyobb szakmai és anyagi sikernek. A szakmai siker talán magától értetődik, hiszen a Broadway legjobbjainak ítélik oda, anyagi siker pedig azért, mert ez a díj nagyban hozzájárul ahhoz, hogy egy darab műsoron (vagy jobban mondva életben) maradjon.
“Miénk az éj…”
A Tony-díj estéje az egyik legjobban várt esemény a színházszerető New York-iak körében. Már hettekkel a díjátadó előtt mindenki az esélyeket latolgatja, vannak online Tony-kvízek, játékok, Tony-néző partik és persze minden más, ami egy ilyen szikrázó szórakoztatóipari felhajtáshoz kell. Vajon ki nyeri a legjobb elődás díját, vajon ki lesz a legjobb rendező? A nézőknek ez érdekes és könnyed játék, a Broadway-élmény szerves része. A producereknek pedig idegörlő találgatás. A tavalyi évben nem volt olyan óriási az izgalom, hiszen szinte biztos volt, hogy minden nagyobb díjat a Hamilton című, őrülten sikeres musical visz (így is lett, nem volt nagy a meglepetés), de ebben az évben más a helyzet, hiszen jelölve van többek közt a szeptember 11-én Újfundlandon rekedt utasok történetét elmesélő Come From Away, a szorongásos zavarokkal és osztálytársa váratlan halálával küzdő srác kalandjait megéneklő Dear Evan Hansen és a Háború és Béke alapján íródott vizuál-őrület rock opera, a Great Comet is. Mindegyik érdekes, valamilyen szempontból innovatív előadás, így még a legdörzsöltebb szakértők is csak találgatnak, hogy ki viszi haza a Tony-t? Csak egy biztos: A West Side Story-ban általában Maria.
A Tony-díj
Milyen Tóni?
Apropó Tony…Nevét nem egy férfiről, hanem egy neves New York-i színésznő, egy bizonyos Antoinette Perry után kapta, akit mindenki csak Tony-nak becézett. Ő volt Amerika egyik legnagyobb színházi szervezetének, az American Theatre Wing-nek egyik alapítója és a szervezet az ő emlékére hozta létre a díjat 1947-ben. Eredetileg Antoinette Perry Díj-nak akarták nevezni, de az első díjátadón a műsorvezető nemes egyszerűséggel “letonizta” és valahogy ez a név rajta is ragadt. Az első díjat még a Waldorf-Astoriában szállóban adták át. Akkor nem volt még az azóta legendássá vált tallér alakú szobor sem, csak egy oklevelet, a férfiak elegáns öngyújtót és pénzcsipeszt, a nők arany karkötőt vagy épp gravírozott ezüst púder szettet kaptak az akkor még mindössze 11 kategória győztesei. A második évben még egy jól és sokáig szolgáló színházi portást is díjaztak. Ez a portás tóni díj speciel az egyik leghitelesebb díj, szerintem…megtarthatták volna. Akkoriban még tudatosan nem nevezték a kategóriákat ‘legjobb’-nak, csupán az évad kiemelkedő teljesítményeit díjazták, aztán persze lassan beszivárgott a pénz és a versenyeztetés kísértése és néhány éven belül már “best”-nek hívták a nyertes. Azóta maga a ceremónia is ’kissé” kinőtte magát, hiszen ma már a 6000 férőhelyes Radio City Music Hall-ban rendezik meg minden júniusban és az élő közvetítést közel 9 millióan nézik világszerte. A Tony-díj a “színháziaknak a színháziaktól” elvén alapul, éppen ezért nem a nézők szavaznak, hanem egy szakmai zsűri dönti el, kik lesznek a jelöltek és a színházi szakma azt, hogy kik lesznek a díjazottak. A jogosultságnak szigorú szabályai vannak: Broadway előadásnak kell lennie és az évadban egy bizonyos dátum (ebben az évben április 27) előtt kell bemutatásra kerülnie. A szavazás nagyon legyszerűsítve így működik: egy körülbelül 40 főből álló bizottság, nagy titkolózás közepette kiválasztja a kategóriák jelöltjeit (Én épp a társszervező Broadway Liga irodájában ültem aznap este, amikor a szomszéd szobában a zsűri döntött a jelölésekről. Mi még a szobánkat is alig hagyhattuk el, érezni lehetett a feszültséget a levegőben, az másik ajtó előtt rendőr, nagy volt a felhajás.) Aztán a jelöltek nevének nyilvánosságra hozatala után egy majdnem 900 Tony-szavazó (ezek mind producerek, rendezők, színházi szakemberek) megnéznek minden egyes jelölt előadást és szavaznak.
A tavalyi év nagy nyertesei: A Hamilton alkotói
Csak a Tony-ig bírjuk ki!
Valóban hasonló az Oscar- díjhoz, de mégis egy kicsit más. Amíg egy Oscar-vesztes filmnek még mindig van esélye jól teljesíteni a mozikban, de legfőképp DVD-n és online, egy elvesztett Tony-díj nem kevésszer akár egy darab végét is jelenti. Éppen ezért mérhetetlenül fontos az előadásoknak egy-egy jelölés (a győzelem meg főleg), a producerek néha még kölcsönöket is felvesznek, csak hogy kihúzza az előadásuk a Tony-díjig. Még a föld alól is pénzt szereznek még akkor is, ha rosszul megy a darab: csak a Tony-ig bírjuk ki, ha mi kapjuk, akkor majd megint jönnek a népek. Általában kétszer van szomorú bejelentés a Tony-időszak alatt: ha valaki nem kapott jelölést, vagy ha nem kapott díjat. Akkor másnap bejelentik, hogy a bazár bezár. Ilyen volt ebben az évben az Amelié Csodálatos Élete című film alapján íródott musical, amit nem több mint két hónapja mutattak be, de nem kapott egyetlen jelölést sem, így már be is jelentették az utolsó előadás dátumát. De ha egy produkció nyer, akkor szárnyra kap, az összes plakátra felkerül a “Tony-díjas” jelző és mindenki azt az előadást akarja majd látni. Egy jókor jött Tony-díj mentett már meg nem egy produkciót. Persze ez nem törvényszerű, hiszen van jónéhány előadás, ami bár veszített, mégis legendássá vált az idők folyamán (ilyen például a Chicago, a Wicked vagy a Dreamgirls) de tény ami tény, a Tony-díj éjszakája talán az év legizgalmasabb és legstresszesebb estéje is a Broadaway-n. Az utóbbi években egy produkció, a Something Rotten nagyon ügyesen csinált marketing fogást a vesztésből. Óriásplakátokon büszkélkedett, hogy nem nyerte meg a Tony-t, de ezzel is jó társságba került, hiszen anno a West Side Story és Miss Saigon is veszített.
Apropó marketing: az említett élő közvetítés is rengeteget segít. Ugyanis már évek óta minden nominált muscal-ből van egy dal, amit a gálán előadnak. Rentgeteg színházszerető pontosan ez alapján dönti el, melyik lesz a következő darab, amire jegyet vesz majd, és éppen ezért hívják a producerek a díjátadó gálát az év legdrágább és legnagyobb hirdetésének. Ennek persze nagy vesztesei a prózai előadások, akik bár nyernek díjat, nem adhatnak elő semmilyen részletet, így számukra a Tony-gála marketing értéke közel sem olyan nagy.
Maga a díjátadó alapjában véve a jó öreg Oscar-díj mintájára működik, hírességek jönnek-mennek, néha jelöltként, néha átadóként, a fellépők között régi és új Broadway-sztárok. A hagyományos kategóriák: legjobb színész, színésznő, rendező (mindezek musical-re és prózára bontva), legjobb jelmez, díszlet stb. és legjobb előadás, ahol mind musicalben mind prózában külön kategória van a legjobb ősbemuatónak és felújításnak. És persze a köszönő beszédek sora, amit sokan használnak valamilyen politikai vagy szociális témát érintő állásfoglalásra, hiszen ritkán tud színpadi művész egyszerre ekkora tömeghez szólni. És egyébként is a Tony-díjakat (színházi heppening lévén) körüllengi egy amúgy New York-ra is nagyon jellemzö szabad, liberális, pozitív és befogadó légkör, ahol minden korú, nemű és etnikumú művész együtt ünnepel. Színházat ünnepelnek.
2016 felfedezettje, a Color Purple-ért díjazott Cynthia Erivo
Gála után hova megyünk?
A Tony-díjak egyik kevésbé emlegetett, de annál izgalmasabb része az afterparty. Nyertesek és vesztesek együtt ünnepelnek és mivel színházi emberekről beszélünk, általában az ünneplés hajnalig tartó és “intenzív”. Lekerül a gálán még kötelező szmoking, lazább lesz a nyakkendő és az alatta megtalálható színész, és indul az ünneplés. Egy Tony-díjra jelölt producertől hallottam a következő sztorit: már hajnal fele jár az idő, tetőtéri bár, már beszűrődnek a reggeli nap első sugarai, de ő még mindig egy pohár pezsgővel áll és beszélget egy “ellenséges produkció” egyik színészével, amikor egyszercsak hallja, hogy valaki a Macskákból kezd játszani egy dalt a zongorán. Nem is rosszul, egész jó a tempó. Elindul a hang irányába, majd pár másodperc múlva látja, hogy a zongoránál: Webber. Aztán egy páran elkeztdek együtt énekelni a “bárzongorisával”. Hajnal, zongora és laza karaoke Sir Andrew-val. Neki aznap este ez volt az igazi díj.
