Egy osztrák színész kollégám mesélt egy anekdotát a minap, miszerint egy neves, klasszikus szerepekben és röviditalokban egyaránt jártas színészt egy este úgy kellett belökni a színpadra. A Lear király ment aznap és ő játszotta az öreg uralkodót. Betántorgott a színpad közepére, az egyensúlyát valahogy még megtalálta, viszont a kezdő sorokat, azokat már egyáltalán nem. Pánikkal a szemében nézett ki a takarásba, ahonnan a remegő kezű fiatal súgó, aki már akkor érezte, hogy nem ez lesz élete legvidámabb estéje, olyan hangerővel lőtte be a színpadra az első mondatot, hogy még a bal hármas páholyban is tisztán lehetett hallani: "Azalatt kimondjuk rejtett szándékunkat…" mire a legendás színész visszakézből üvöltött a színfalak mögé: "A fenébe a részletekkel! Melyik darab???"

Na, New Yorkban ilyen nincs. Egyrészt itt csak egyszer mész részegen színpadra, aztán udvariasan megköszönik a részvételt. Másrészt New Yorkban a súgó, mint pozíció sajnos nemigen létezik. Operában csak-csak, de musicalben és prózában ismeretlen fogalom. 

Pedig mekkora segítség ő! Nem is igazán az előadás alatt, de a próbákon, amikor még nem megy úgy a szöveg, de ő segít, beadva minden mondatot, …és persze a próbák előtt, amikor csak miattad jön be a színházba "szövegezni", azaz átveszi veled az egész előadást, megad minden végszót és javít minden mondatot. .....és  ő az, aki figyel rád, a takarásban, rád mosolyog, megkérdezi, miért vagy letörve aznap és aztán megvigasztal azzal, hogy "ugyan már, ne törődj vele, az mindig is hülye volt…". Sok súgó már évtizedek óta dolgozik a színfalak árnyékában, sokan még súgtak a Nagyoknak is, úgyhogy egy fiatal színésznek az öreg súgó őszinte dicsérete felér a legnagyobb díjakkal. Az előadás egyik lelke ő, olyan szereplője, akit bár a néző sosem lát, a színész mindig érez. Nos, ő hiányzik New Yorkból, ahol sokszor sóhajtozom a próbák alatt, hogy nem tudják, mit veszítenek. 

Photo: Ken Howard

New Yorkban teljesen másként gondolkoznak a súgásról. Itt alapvetés, a színész magától értetődő kötelessége, hogy tudja a szövegét. Sőt, a színésznek néha sértő, ha azt feltételezik, hogy nem felkészült, nem teljes szövegtudással érkezik a próbára. A nézők is ellenzik a súgót, hiszen ha már több száz dollárt szurkoltak le a jegyekért, akkor az a minimum, hogy a színész tudja a szöveget (ebben mondjuk, van valami).

Néhány éve például egy színész, aki Horton Foote: Árvák című három részes, összesen kilenc órás előadását játszotta Connecticutban, egy pár megszólalásának első sorait a kalapjába rejtett papírfecnire jegyezte le. Erre a fecnire pillantott rá néhányszor az előadás közben és követett el ezzel végzetes hibát, ugyanis a színház emiatt azonnali hatállyal felmondott neki. A színészszakszervezet aztán kivizsgálta az ügyet, hiszen valljuk be, az anyaszínház kicsit túlreagálta a puskázást. De voltak más botrányok is az elmúlt években, amikor például a naponta átírt szövegkönyv változásaitól teljesen megszédült Matthew Broderick a Starry Messenger című darabban súgóval csinált végig jó pár előadást. Igaz, a súgó az első sorban ült, és onnan kiabálta fel az elfelejtett mondatokat, így a dolog diszkrétnek egyáltalán nem volt mondható és ezért bizony szalagcímek tucatjai szóltak erről akkoriban. Mint ahogy Angela Lansburry-ról és Al Pacino-ról is. Mindkettő zseniális színész, viszont már nem huszonévesek, de életük a színház. Igen, Pacino is, amikor csak teheti, megmártózik a rivaldafényben, hiszen még mindig azt érzi: a színház az igazi. Persze mindketten főszerepekben, rengeteg szöveggel birkózva lépnek színpadra. Ilyenkor jön a "füles", azaz egy kis fülhallgató, amiben a szöveggel segítenek, ha épp nem jut a színész eszébe. Újságok garmada cikkezett erről: “Pacino fülessel játszik" és "Angela Lansbury már nem a régi”. Lehet, hogy nem, de egyrészt jómagam örülni fogok, ha a keresztnevemre emlékezem majd hetvenvalahány évesen, másrészt még sokáig szeretnék nézni a színpadon egy olyan csodát, mint Pacino, akinek minden rezdülése művészet, még akkor is, ha valaki egy fülessel suttogja neki a mondatokat. 

 Persze még a füles sem annyira megbízható, mint egy hús-vér súgó: 1986-ban a Legendák című előadásban játszó ünnepelt színésznő, Mary Martin egy istennek sem tudta megtanulni a szövegét, éppen ezért a bemutató közeledtével megkérte a producereket, hadd használjon “fülest”, amire ők némi vonakodás után persze rábólintottak. Az anekdota szerint a turné során az egyik városban a helyi taxiállomás is ugyanazon a frekvencián működött, mint Ms. Martin fülese, így a díva az első felvonás közepe fele a színpadon elkezdte fennhangon bemondani az aktuális taxi rendeléseket. Ez persze csak egy színházi anekdota, a valóságban az események (valamivel) másképp játszódtak le: Martin valóban hallotta a fülébe suttogó taxi diszpécsert, éppen ezért a szünetben dühösen kivette füléből az apró szerkezetet, amit a második felvonás előtt viszont elfelejtett visszarakni és saját maga lepődött meg a legjobban, hogy még így is kívülről fújta a felvonás szövegét. 

 Igen, minden színész életében van jó néhány olyan pillanat, amikor rövidzárlatos lesz az agya a színpadon és a világért sem jut az eszébe a következő mondat. Bárkivel megesik és ilyenkor olyan jó érzés tudni, hogy valahol a díszletben megbújik egy régi ismerős, aki mindig a segítségedre siet és azonnal besuttogja a következő sorokat. És sohasem a taxi rendelést.