Vannak olyan emberek, akikből árad a fény. Pooya pontosan ilyen ember. Egy kis franciának látszó kávézóba hívtam reggelizni (New Yorkban sok minden csak valaminek látszó, így ez a kávéház is az volt). Elegáns nő, ha belép valahova, rögtön mindenki felkapja a fejét. Mintha mindenhova elkísérné valami alig hallható filmzene, ami csak akkor csendül fel, amikor régi dívák jelennek meg a vásznon.

Évekkel ezelőtt találkoztunk először, ha jól emlékszem valami meghallgatásról jöttünk ki együtt és végigbeszélgettük az utat a metróig. Azóta is emlékszem arra a szabadon hullámzó jókedvre és szeretetre, ami belőle áradt. Szerettem volna ismét látni, nem csak azért mert mindig jókedvre derít, hanem azért is, mert Pooya arra emlékeztet, mi is az, amiért érdemes New York-ban élni. Emlékeztet arra, hogy ez az a város, ami mindenkit befogad, hiszen nem fontos milyen vagy, honnan jöttél, itt az lehetsz, aki igazán lenni akarsz. Pooya ugyanis transznemű, azaz életének első húsz évét férfi testben élte le. Ráadásul mindezt Iránban, a háború kellős közepén. 

Az a jókedv és a szinte tapintható lelki harmónia, ami belőle árad teljes kontrasztban áll azzal, amit aztán délelőtt a gőzölgő latte felett elmesélt nekem. Sok mindenre nem voltam felkészülve.

- Ez a kávé most életmentő! Még mindig fáradt vagyok, mert tegnap késő estig tartott egy felolvasó színház, amiben én is játszottam. Az írónő azt mondta, hogy a történetem inspirálta azt a karaktert, amit rám osztott. Jó volt hallani, hogy van, akire ilyen hatással van az életem.

- Ezt igazán nem nehéz elhinni, hiszen a Te történeted egyáltalán nem mindennapi. Most már évtizedek óta igazi New York-i vagy, de a Közel-keleten születtél…

- Igen, Iránban születtem, egy évvel az iráni forradalom kirobbanása előtt. Aztán a forradalmat a háború követte, így életem első nyolc éve az iraki-iráni háborúban telt. Kisgyermekként minden nap átéltem bombázásokat, áramkimaradásokat, mindennaposak voltak az étel adagok és a stabilitás teljes hiánya. De nem csak én, mindenki így élt akkoriban. Én egy olyan országból jövök, ahol a mai napig 50-60 millió ember szenved krónikus poszttraumatikus stressz szindrómában, és még csak nem is tudnak róla. 

- Ebben a szörnyű közegben te fiúként láttad meg a napvilágot…

- Pontosabban egy lány voltam egy fiú testébe zárva. Egy bizonyos testben születtem, de az sosem határozta meg, hogy ki vagyok, és mit érzek. Három évesen vitt anyám először terapeutához, mert látta, hogy más vagyok, mint a többiek. Világ életemben inkább éreztem magam kislánynak, mint kisfiúnak. Mindig anyukát szerettem játszani. Kicsi koromban édesanyám ruháit viseltem, és előtte illegettem magam. Aztán egyszer láttam rajta, hogy ez elszomorítja, talán tehetett is valami megjegyzést, mert egy idő után éreztem, hogy nem helyes, amit csinálok, illetve az ő szemében biztos nem az. Aztán amikor iskolás lettem, egy nagyon pontosan meghatározott nemi struktúrába kellett beilleszkednem, de mindenki látta, hogy én más vagyok. Jó tanuló voltam, így ez valamennyire megmentett, hiszen a tanároknak nem volt különösebb bajuk velem, és a szüleim sem vonták kétségbe minden kvalitásomat, de ennek ellenére a tanulótársaim elég sokat zaklattak. Aztán tinédzserként ismét szakemberhez vittek. Ezek az orvosok mind lenéztek, vallattak, elmondhatatlanul megaláztak engem.  Bujkálni kezdtem. Bujkáltam az iskolában, az utcán, próbáltam elrejteni, hogy ki vagyok. De az álmaimat sosem engedtem el. A nyolcvanas években voltam tinédzser, amikor Roger Moore volt mindenki James Bond-ja és én áhítattal néztem azokat a filmeket. Titokban én is Bond- lány szerettem volna lenni…

Pooya 11 évesen

- Tinédzserként ez a kettősséget nem lehetett könnyű feldolgozni.

- A pubertás kor nagyon nehéz volt, mert láttam, hogy a testem egy olyan irányba fejlődik, amit én egyre kevésbé ismertem. Ráadásul abban a korban a gyerekek kegyetlenek. Nem volt senki, akivel beszélhettem volna, egyetlen gyerekkori barátnőm volt, aki tudta, hogy más vagyok és nem volt ezzel különösebb baja, épp ezért “közeli barátnak” számított. Aztán 13 évesen kezdtek el először szexuálisan közeledni felém. Bár én más voltam, egyszerűen úgy tekintettek rám, mint egy fiatal meleg fiúra, így sok atrocitás ért. Egy 13 éves még csak gyermek, én pedig össze voltam zavarodva. 

 - Akkoriban mi történt Iránban, ha rájöttek, hogy valaki meleg?

- Ha elkaptak? Akkor is és most is borzalmas dolgok. Bántalmazás, bebörtönzés vagy akár kivégzés is. A melegeket arra kényszerítették, hogy nővé operálják magukat. Korrektív műtétnek hívták ezt. A gondolatmenet meglehetősen furcsa: ha férfiakhoz vonzódsz, és aztán átoperálnak nővé, akkor hetero leszel. A 80-as években maga Ruhollah Khomeini iráni legfőbb vezető engedélyezte az első ilyen operációt.  Ez a gondolkodás egyszerre liberális és nagyon beteges, hiszen a transzneműt legitimizálja, de a homoszexualitást teljesen elítéli. 

- Akkor te is folyamatosan életveszélyben voltál…

- Igen. De én mindig azt mondom, hogy Isten vigyáz a gyerekekre és a bolondokra, én pedig egy bolond gyerek voltam, így nem esett bajom. 15 évesen egy barátommal elmentünk egy olyan helyre ahová gyakran járnak melegek, de talán azért mert nagyon fiatal voltam, nem is tudatosult bennem, micsoda veszélyben vagyok ott. Az is lehet, hogy egyszerűen nem törődtem vele, mert annyira boldogtalan voltam, hogy nem érdekelt mi történhet velem. Akkoriban mindenki megtalálta az utat hozzám és én sok mindenkivel lefeküdtem. Nem a szex miatt, hanem mert annyira vágytam bármilyen szeretetre, gyengédségre. Közben elkezdtem inni, annyit hogy 17 évesen már alkoholmérgezésem volt, hiszen majdnem egy egész üveg viszkit húztam le éh gyomorra. Lett egy abuziv pasim is, ami csak tovább rontott a helyzetemen. Szörnyű dolgok történtek velem akkoriban. Volt olyan férfi, aki például át akart hajtani rajtam a kocsijával, mert nemet mondtam neki. Aztán édesanyám ismét egy orvoshoz vitt. Óriási szerencsémre ő volt az egyetlen orvos Iránban, akinek szakiránya az emberi szexualitás volt, így végre valaki helyesen diagnosztizálta a helyzetemet. Megállapította, hogy nem meleg vagyok, hanem transznemű. Abban az időben még nemi identitászavarnak hívták, ma már nemi variánsnak nevezik, mert végre rájöttek, hogy ez nem valami “zavar”. Sokszor mondják, hogy Isten csak nőt és férfit teremtett. Ez nem igaz. Isten kezdetektől fogva teremt transznemű illetve kétlelkű élőlényeket, így embereket is. 

- Kétlelkű? Ez szép…

- Igen, az indián kultúrában így nevezik azokat, akiknek a lelkének egyszerre vannak feminin és maszkulin jegyei is. Ezeket az embereket ők kiválasztottaknak tartják, hiszen nekik megadatott az, hogy az emberi lélek mindkét aspektusát megismerjék és így olyan finomságokat látnak, értenek az emberi lélekkel kapcsolatban, amiket mások talán nem. Én is hiszek ebben, hiszen minden embernek megvan a maga által kialakított világképe, aminek nagy része azáltal formálódik, hogy milyen élmények érik élete során. Ezeket az élményeket pedig nagyban befolyásolja az ember neme. A transzneműek egy tágabb spektrumon látnak dolgokat, mert egy nagy utat kellett megtenniük, amíg egyik nemből a másikba értek. A transz szó ezt az utat jelképezi. Nagyon egyszerűen: ha már két országban éltél, nagyobb rálátásod van a világra, mintha csak egy országban élted volna le az életed. Én mindig is éreztem, hogy kétlelkűnek születtem. És most végre egy orvos megállapította, hogy én is transznemű vagyok.

- Tehát végre egy szakértő nem megalázott, hanem diagnosztizált…ezek után sok minden megváltozott?

-  Anyámmal alig értünk ki a kocsiig, amikor rám nézett és azt mondta: “ Hallottam mit mondott az orvos, de nem tehetsz semmit amíg apád és én meg nem halunk.” Csak gondolj bele…egy tinédzsernek, akinek egyetlen vágya, hogy megváltozzon, hogy végre az legyen aki valójában, ennek a fiatalnak várnia kell addig, amíg mindkét szülője meg nem hal. Tulajdonképpen két választás volt előttem: Vagy őket ölöm meg, vagy magamat. Én az utóbbit választottam. Teljesen összeroppantam és súlyos depresszióba zuhantam. Nem ettem, rohamosan fogytam. Ha akkoriban láttad volna a szobámat…napokig volt behúzva a függöny, egyszerűen nem tudtam szembenézni a világgal, jó ideig be is voltam gyógyszerezve. Egy éven belül összesen 11-szer kíséreltem meg öngyilkosságot. Mindenhol a halált kerestem. Aztán anyám azt mondta egyszer: “amikor egy nap beléptem a szobádba és az ágyadban találtalak melletted egy késsel, és a vér már átszűrődött a lepedőn, akkor értettem meg, hogy vagy egy élő transznemű gyermekem lesz vagy egy halott fiam.” Ekkor végül úgy döntött, hogy segíteni fog.

- És volt kihez segítségért fordulni Iránban?

- Egy pár angyal érkezett az életünkbe, elképesztő véletlenek segítettek engem az elkövetkező időkben. Apám egyik barátjának testvére egy német sebész volt, aki véletlenül éppen Teheránban vendégeskedett. Akkor épp egy hétig elmegyógyintézetben tartottak, teljesen leszedálva. Amikor kiengedtek a kórházból egyenesen ennek a doktornak a házához mentünk. Ez az ember annyira kedves volt. Nem voltam hozzászokva, hogy bárki is kedves velem. Megvizsgált, beszélgetettünk. Aztán félrehívta anyámékat és azt mondta: a gyermekük egyáltalán nem beteg. Sőt, ő már csinált ilyen műtétet, így ez nem a világ vége. 

- És ez meggyőzte a szüleidet?

- Anyám először nem tudott a szembe nézni, de aztán mégis úgy döntöttek, hogy megcsinálják a műtétet. Egy igazolást kellett kérnünk az iráni kormánytól arra vonatkozóan, hogy transznemű vagyok, és hogy áteshetek a műtéten. Meg kellett jelennem egy többnyire férfiakból álló bizottság előtt. Megfélemlítőek voltak, kérdezgettek, tulajdonképpen vallattak. Anyámnak ki kellett mennie a teremből, mert nem bírta elviselni, amilyen hangnemben beszéltek velem. Azt kérdezték, hogy mit tennék akkor, ha nem adnák meg az engedélyt. Én azt feleltem: addig jönnék vissza, amíg meg nem változtatják a döntésüket. Akár meg is ölhetnek, de nem állíthatnak meg. Így megadták az engedélyt. 

- De ti mégis az emigráció mellett döntöttetek…

- Igen, bár az sem volt egyszerű. Anyám Angliába ment, mert a bátyám ott élt, de sajnos én nem mehettem oda, mert nem kaptam menekült státuszt. Aztán anyám Amerikába jött, mert a testvérének volt itt egy kis üzlete. Itt kezdett dolgozni, nekem is kértek vízumot és végül így érkeztem meg az Egyesült Államokba. Egy pár hónappal az érkezésem után találkoztam egy ügyvéddel, aki felvilágosított, hogy azok után, amiken keresztül mentem, kérhetek politikai menedékjogot. Ekkor már 1997-et írtunk. Az első tél brutális volt. New York nagyon kegyetlen hely tud lenni, főleg ha új vagy, hideg van és nincs pénzed. Itt New Yorkban pro bono terápiát kaptam. Óriási szükségem volt arra, hogy egy szakemberrel végre feldolgozzam mindazt, amin keresztülmentem. Elmondani nem tudom, mennyit sírtam ez alatt az idő alatt. És hogy mennyit segítettek rajtam. Életemben először beszélhettem szabadon arról, hogy ki vagyok anélkül, hogy ítélkeztek volna felettem. Örökké hálás leszek ezért. Pontosan a huszadik születésnapomon kezdődtek a műtétek, így már huszadik éve vagyok transz-nő. 

Pooya az After the Date című filmben

- De hogy jött az életedbe a színház és a film? 

- Titkon mindig is érdekelt a színjátszás, a filmek és a színház világa, ezért szerettem volna drámai középiskolába járni, de a szüleim természetesen nem engedték. Apám könyvelő volt, anyám pedig tanár így szóba sem jöhetett, hogy művészi pályára adjam a fejem. Miután kiskorom óta rajzoltam, ezért rajzszakkörre járhattam. Ez volt a kompromisszum. Aztán amikor már itt voltam New Yorkban, miközben divattervezést tanultam csatlakoztam egy színjátszó körhöz. És megváltozott az életem. Elképesztő volt! Improvizáció, vígjáték, dráma, minden. 

Aztán elkezdtem statisztálni különféle sorozatokban és filmekben: Szex és New York, 28 Nap Sandra Bullock-kal a főszerepben, a Comedy Central sorozatai és még sorolhatnám.  De ez még a 2000-es évek eleje volt, így amikor megtudták, hogy transznemű vagyok egy csomó ajtó bezárult előttem. New York akkoriban még nem volt befogadó egy olyan transz művész felé, aki egy nem-transz nemű világba próbált beilleszkedni.  Színészként majdhogynem lehetetlen volt a túlélés, de a modellkedés sem volt jobb opció. Így inkább ruhatervező lettem. Jó voltam benne, de gyűlöltem. Hat évig dolgoztam designer-ként. Éjszakánként pedig gyógymasszőr tanfolyamra jártam, mert az nagyon érdekelt. Közben megházasodtam, de a férjem folyamatosan erőszakoskodott velem, így elég hamar el is váltunk. Aztán a tervezésből összegyűjtöttem annyi pénzt, hogy tudtam venni egy kis lakást itt a közelben és úgy éreztem, ennyi elég. Kiléptem. Éneket kezdtem tanulni, aztán hamarosan elmentem az első színészmesterség órámra és ismét beleszerettem. Azóta játszom. Először kisebb színházi produkciókban, rövid filmekben próbáltam ki magam. Aztán jöttek a nagyobb szerepek, így például nemrég játszottam a Madame Secretery című sorozatban Katherine Heigl oldalán.

- Viszont pár évvel ezelőttig New Yorkban színésznőként ismertek…

- Igen. Illetve nem hirdettem, hogy nem nőként születtem. Aztán egy pár évvel ezelőtt meghívtak egy darabra, aminek Egy Perzsa herceg halála volt a címe. Egy meleg iráni férfiról szólt, akit arra köteleztek, hogy nemi átoperáló műtétje legyen. Ugye ismerős? A családja kényszerítette rá, mert rajtakapták az azonos nemű szerelmével. A szerelmét kivégzik, neki pedig ultimátumot adnak: vagy kivégzik, vagy átoperáltatja magát. Természetesen a műtétet választja és aztán már nőként Amerikába menekül. Minden jól megy, amíg meg nem látogatja a bátyja, aki anno a műtétre kényszerítette őt. Nagyon mély és nehéz előadás, aminek én játszottam a főszerepét. Pont a próbák alatt volt az a történelmi nap, amikor a melegházasságot jogerőre emelték, én közben nyakig voltam ebben a trasznőről szóló előadásban, így úgy éreztem ez mind jel. Az univerzum mondani akar ezzel valamit. Úgyhogy egy este a próba után leültem a Facebook elé és írtam egy hosszú bejegyzést. Bejelentettem nyilvánosan, hogy trasznemű vagyok. És az életem azóta teljesen megváltozott. Egy nagyon hideg és magányos helyről jöttem elő. A bejelentés egy olyan hangot adott nekem, amiről eddig nem volt tudomásom. Azóta saját személyes keresztes hadjáratommá vált a transzneműek ügye. 

Egy Perzsa Herceg Halála

- A 40 éves születésnapodat is ennek jegyében ünnepelted…

- Az Istagram-on csináltam egy fotó sorozatot a 40. születésnapom előtt. ’40 days to 40’ azaz 40 nap a 40-ig a címe. Minden nap felraktam egy képet: a szüleim, a forradalom, a háború, a bátyám, az operációm stb. Képek arról, amikor kicsi voltam, képek arról, amikor már látni lehetett, hogy más vagyok és ezt rejtenem kellett. Aztán végignézve ezeken a fotókon, teljesen megvilágosodtam, hirtelen értelmet nyert minden. Sokan e-maileztek és sajnálatukat fejezték ki. De én kértem őket, hogy ne tegyék, hiszen túléltem, és éppen ez a lényeg. A történetem az emberi lélek erejéről szól és arról, hogy bár néha úgy érezzük egyedül vagyunk, de valójában sosem vagyunk magunk. Az emberek az életünkbe céllal érkeznek. A mi dolgunk kideríteni azt, hogy mi ez a cél. 

- Ismerve az internet bugyrait, gondolom nem csak támogató kommenteket kaptál, jöttek azért becsmérlő sorok is…

- Persze sokan voltak, akik támadtak, de nekik mindig nagyon udvariasan válaszoltam és megköszöntem a véleményüket. Arra jöttem rá, hogy csak azért mert ők gúnyosan “lepasiznak”, én még nem leszek az. Az ember sosem válhat a váddá, ami éri. Sok hozzászólást kaptam, hogy hogy nézek ki, milyen az arcom és mekkora lábam van. Én erre mindig azt válaszoltam, hogy tudom, hiszen én sokkal régebb óta nézem ezeket mint ők, csak azt nem értem, őket ez miért zavarja ennyire? Az is mondták, hogy térden fogok könyörögni Istenhez kegyelemért. Én mondtam, hogy én már annyiszor térdeltem, hogy egyel több vagy kevesebb már nem számít... Azért is válaszoltam ezeknek a kommentelőknek, hol elegánsan hol pedig humorosan, hogy a fiatal trasznemű és más módon kirekesztett embertársaim lássák, hogy irrelevánsak ezek a hozzászólások, hiszen egyáltalán nem definiálják azt aki valójában vagyok.

- Hallgatlak, de még most sem értem, hogy ennyi szörnyűség után, hogyan lehetsz ennyire pozitív…

- Nem volt egy könnyű életem. Senki nem mondta, hogy az lesz és nem is kell hogy az legyen. A lényeg, hogy sose veszíts el szem elől azt a fényt ami benned van. Persze sokszor kialszik egy pillanatra és sokszor nehéz megtalálni. Én egy olyan gyerek voltam aki sokáig sötétségben élt és éppen ezért az én feladatom most azt mondani annak a gyermeknek, akit épp sötétség vesz körül, hogy: csodálatos vagy! Benned van a lehetőség, hogy nagyszerű legyél! Nem az vagy akinek a többiek mondanak. Vannak emberek aki törődnek veled, akik magukhoz ölelnek és akik úgy szeretnek ahogy vagy. Ez az én dolgom itt. Egyébként miért mentem volna keresztül mindenen? A világ nem változik magától, nekünk kell megváltoztatni. És az én eszközöm erre a szeretet. 

Pooya Mohseni

- És ez a hozzáállás segít, ugye? Mintha legalábbis itt New Yorkban jobb lenne a transzneműek helyzete?

- Az elmúlt húsz évben persze jobb lett a helyzetünk, itt New York-ban mindenképp, de azért még az Államokban is ölnek meg a mai napig embereket pusztán azért mert transzneműek vagy egyszerűen csak különbözőek. Nem is beszélve más országokról. Sokat elértünk az elmúlt években, de még mindig nem eleget. Mi nem az út végén vagyunk, mi magunk vagyunk az út, éppen ezért meg kell bizonyosodnunk arról, hogy ez az út továbbra is jó irányba halad.  Az az ismét növekedő gyűlölet, nacionalizmus és politikai káosz, ami most körülvesz minket sok mindenkit felébresztett. Manapság nagyon sok színházi előadás erre az őrületre adott reakció. Az utóbbi időben erőteljesen elkezdtek a színpadon beszélni a feketék, a melegek, a bevándorlók helyzetéről. Úgy tűnik, lett egy ellenségkép, aki összehozta a gondolkodó barátokat. Éppen ezért most folyamatosan nagyon sokszínű társulatokkal dolgozhatom.  Vannak feketék, bevándorlók, mindenféle és fajta ember. 

 - Akkor neked is segített a színház? 

- Elmondhatatlanul sokat... A színház ismertetett meg olyan emberekkel, akik meg merik mutatni lelkük titkolt részeit. Ez nekem rengeteget segített abban, hogy megtaláljam önmagam, és vállalni merjem azt, aki vagyok. Én úgy gondolom, hogy minden társadalomban a szakmáknak megvannak a maga szerepei. A színészek és általában a művészek a társadalom tükrei, lelkiismerete és morális kapaszkodói. Ha valami történik a világban, annak reflexióját azonnal látod a színpadokon, filmekben, festményeken. Felemelünk, oktatunk, megvilágosítunk, inspirálunk, és megtanítjuk az embereket érezni. Én ezért választottam a színészetet, mert ott elmondhatom azt,  amit gondolok a világról, elmesélhetem a történetemet. Nekem most ez ad életet. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy az utóbbi időben nagyszerű projectek-ben vettem és vehetek részt. A legtöbbjét nő írta, ami azért érdekes, mert ez egy új nézőpontot ad a daraboknak és a színháznak. Ezen kívül most egy sorozaton is dolgozom, amit úgy tűnik, egy nagy tévétársaság meg is vesz. Egyre többet filmezek is, tudod, a film mindig is nagy szerelem volt és az is maradt.

- Olyan jó látni, hogy jól vagy!

- Jól bizony. Nézd, egyvalamit le kell szögezni. Borzalmas dolgokon mentem keresztül. De nem én vagyok az egyetlen. Több ezer, sőt több millió ember ment és megy keresztül ilyen és még talán rosszabb dolgokon minden nap. Csak sajnos sokuk nem élte túl a borzalmakat, így nem is tudja elmondani a történetét. A mai napig ezért küzdök a trasz-inkluzivitásért, mert a gyerekek nagyon törékenyek és én senkinek nem kívánom azt, amin én keresztülmentem. Azért is akartam neked ezt elmondani, mert ez nem csak az én történetem. Illetve nem rólam szól, hanem a "Pooya történet" tanulságáról: Ha hiszel valamiben, akkor neked magadnak kell kiállni azért.  És, ha ezt megteszed, akkor a megfelelő emberek melléd fognak állni.  Nem kell mást tenned, mint megosztani az életedet, az emberségedet és a szeretetedet másokkal. Ha én holnap meghalnék, semmit sem bánnék meg és semmit sem tettem volna másként, mert olyan dolgot csináltam, ami változást hozott. Ha más nem, én felálltam és azt mondtam: emberek, ez vagyok én! Ne haragudj, elbeszéltem az időt, közben otthon még vár egy szövegkönyv, amit át kell olvasnom, aztán este előadás. 

Elbúcsúztunk és ő ugyanolyan lendülettel suhant ki a kis kávézó ajtaján, mint amilyennel egy szűk órával ezelőtt érkezett. Látszólag semmi nem változott. Talán csak én. Az ablakhoz fordultam, az üveg túloldalán morajlott a délelőtti New York-i forgatag, és én csak néztem, ahogy a kavargó, színes tömeg elnyeli ezt az boldog, kétlelkű Bond-lányt.