Ron Simons producer, Shakina Nayfack producer és Jennifer Ashley Tapper színháztörténész (fotó: Dan Lane Williams/DLW photography NYC)

Zsibbadtan csuktam be az e-mailt. Ez már a sokadik hasonló volt ma. Nagyon egyetértek, de mára már elfáradt a lelkem. Egy művészeti szervezettől jött ez a kétségbeesett hangú e-mail és "Mit tehetünk a rasszizmus és a kirekesztés ellen?" volt a címe. Mostanában minden nap jön ilyen, több is. Szervezetektől, színházaktól, művészektől. Aggódnak és tenni akarnak valamit. Egymást kérdezgetjük arról, hogy egyáltalán lehet-e? Elméletileg egy olyan városban élek, ahol a sokszínűség és az elfogadás nem erény, hanem alapvetés. De az elmúlt hónapokban éppen ez kérdőjeleződik meg illetve ezt kérdőjelezik meg minden egyes nap. Épp ezért beszélek én is mostanában dacosan olyan dolgokról, amik arra emlékeztetnek, hogy ez így nem jó és hogy könnyen lehetne másképp. Ez egy ilyen történet:

November elején vagyunk, csak pár nappal a választások előtt, amikor minden New York-i csak könnyelműen legyintett, hogy Őt úgysem fogják megválasztani, ne nevettess! Más volt a légkör, könnyedebb és reménykeltőbb. Szóval mint mindenki más, én is éltem a New York-iak szórakoztatóan stresszes mindennapjait és épp a Lincoln Center felé vettem az irányt a legszebb, Hudson-ra néző öltönyömben. Egy gálára igyekeztem épp. Pár hónappal azelőtt ugyanis az a megtiszteltetés ért, hogy én is részt vehettem a Theater Resources Unlimited nevű, producereket tömörítő szervezet gálájának szervezésében. A gálát minden évben megrendezzük, ott van a színházi világ apraja-nagyja. Beszélgetnek, iszogatnak és az est fénypontjaként olyanokat díjaznak, akik az elmúlt évek során sokat tettek a New York-i színházért. Ebben az évben viszont (mintha csak a tudatalattinkban már éreztük volna a közelgő változásokat) elhatároztuk, hogy a sokszínűség lesz a mottónk. Az a sokszínűség, amiért ez a város igazán szerethető. Éppen ezért aznap este három különleges színházművészt ünnepeltünk a díjakkal: egy afroamerikai producert, Ron Simons-t, egy transznemű producert, aktivistát Shakina Nayfack-ot és egy fiatal női színháztörténészt, Jennifer Ashley Tapper-t. Sűrű léptekkel igyekeztem a Lincoln Center felé, mert éreztem, hogy ez a mai este különleges lesz. Különleges és fontos. Pláne most.

Joe Iconis zeneszerző és társulata ((fotó: Dan Lane Williams/DLW photography NYC)

Rövidesen már ott ültem a temérdek izgatottan nyüzsgő színházi arc között és néztem a műsort. Néztem és valami kellemes, belülről melengető elégedettség fogott el, olyan mérhetetlenül helyesnek tűnt, hogy én most itt vagyok. Néztem ahogy számtalan színész, énekes és zenész lép fel, egyik a másik után. Fiatalok és idősebbek, minden etnikumból együtt énekeltek musicaleket, mondtak frappáns kis bonmont-kat és szórakoztattak minket őszinte lelkesedéssel. Nem olyan gála volt ez mint az Oscar. Ez kicsit olyan volt, mint a zenében az örömzene. Örömgála, ha van ilyen. 

Először Jennifer lépett a színpadra. Fiatal lány, de olyan túláradó szeretet, sőt rajongás van benne a színház iránt, hogy az egészen lefegyverző. Alig harminc, de már sok színházi könyv van a háta mögött, bújja és rajongja a New York-i színháztörténetet, ő a népszerű 54 Below nevű varieté színpad egyik vezetője, folyamatosan kutat, szerkeszt, most épp egy estet rak össze a RENT zeneszerzőjnek, a nagyon fiatalon elhunyt Jonathan Larson-nak soha ki nem adott dalaiból. Nincs olyan, aki ne ismerné Jennifert New Yorkban. Ő maga egy fiatal, üde színházközpont.

Aztán a Shakinahoz hasonlóan transznemű MJ Rodriguez következett és olyat énekelt, amilyet én ritkán hallottam. Bámulatos hang, nagy tehetségű énekes. Illetve énekesnő. Illetve pont nem ez a fontos. Majd jött Shakina, hogy harsányan, de mégis valahogy szerényen megköszönje a díjat. Elmondta, hogy transzneműként a színházban találta meg azt a menedéket, azt az elfogadást és megértést, amire a sok évnyi megaláztatás után már annyira vágyott. Ebben a közegben az lehetett és lehet aki, és bármilyen színházi előadást csinál, avval ezt a szeretetet akarja viszonozni. És persze az elfogadásról is beszélni, hiszen az ultra-liberális New York-on kívül, más városokban és államokban azért még van mit tanulni erről. Sokat. Döbbenetes, hogy hány hely van még mindig ebben az országban, ahol egyáltalán nem életbiztosítás feketének, melegnek, transzneműnek vagy muszlimnak lenni (ez a lista nemrég a migránssal bővült). Nos, Shakina az életéről szóló monodrámájával pont ezekre a helyekre megy mostanában. Hiszen szinte felesleges a másság elfogadásáról New York-ban beszélni. Itt mindenki helyeslően bólogat a nézőtéren, de odamenni, ahol alapvetés az "olyan nincs, hogy buzi, fekete vagy migráncs vagy", na az a bátor és értékes színház. És Shakina ilyen. Bátor és értékes.

Végül Ron Simons vette át a díját. Ron háromszoros Tony-díjas producer, aki nem csak színházi, de filmes projectjeiben is a feketék történeteit meséli el. Dokumentumfilmet csinált egy HIV pozitív fekete egyetemista életéről, producere volt a Color Purple című musicalnek, ami egy az 1930-as években élt fekete munkáslány viszontagságait beszéli el, és az ő nevéhez fűződik a Vágy villamosának kizárólag afroamerikai színészekkel játszott vátozata, ami a Broadway-n igazi korszakalkotó különlegességnek számított.

Mindhárman azért csinálnak színházat, azért küzdenek nap mint nap, hogy megmutassák, mindenki úgy szép és úgy jó ahogy... Apropó szép: zárásként Bre Jackson lépett a színpadra és Ron tiszteletére egy szál zongorával elénekelte, a már előbb említett Color Purple egyik leghíresebb dalát. Arról azért mindenkinek van egy sejtése, hogy egy fekete énekesnő, hogyan énekel. Na azt szorozzuk meg hárommal. Elképesztő erővel és érzelemmel hatolt mindenki gerincéig a dal, aminek utolsó sora: "I am beautiful. And I am here!" azaz "Gyönyörű vagyok. És itt vagyok!."

És valóban aznap este mindenki gyönyörű volt. Így, úgy és amúgy. Feketén, fehéren, melegen, "muszlimul" és "migráncsul", egytől-egyig mindenki.

Szóval ez csak egy történet a sok közül. Hogy lássuk, hogy kéne. És hogy lehet így is. Nem kell hozzá semmi más, csak egy-két dal és persze némi emberség.

(fotók: Dan Lane Williams/DLW photography NYC)