"Ember vagyok, nem múzeumi tárgy"

Az egyik legidősebb élő indián színésznővel beszélgettem színházról, Winnetu-ról és a nőket érő erőszakról

2017. október 21. - Boncz Ádám

gloria_miguel_photo_spiderwoman_theater.jpg

Már esteledett a manhattani West Village-ben, amikor megérkeztem a legendás sarokház elé, ami megannyi idős New York-i művésznek ad otthont. Nem öregek otthona ez, inkább egy óvó közösség olyan New York-iaknak, akik életük alkonyán azért költöztek ide, mert még mindig részesei akarnak lenni annak a kreatív légkörnek, ami annak idején ide hozta vagy épp itt tartotta őket. Itt él Gloria Miguel színésznő is, aki a Kuna/Rappahannock indián törzsből származik.

Pár hónappal ezelőtt ismerkedtem meg vele a New York-ban élő rendező Németh Ildikó egyik produkciójában, ahol Gloria mint egy régi amerikai szellem, mint valami elfeledett, de mégis a mai napig minket körüllengő néma hagyaték kérlelhetetlen képviselője ült a színpad szélén. Csak nézte, mi történik körülötte, majd egy adott ponton mély, kissé élces hangján a közönség felé fordulva megszólalt és mesélni kezdett. Mesélni fehérekről és indiánokról, a régi Amerikáról, arról, hogy ami most van miért nem helyes, de soha nem is volt az igazán.

 fullsizerender-3.jpgSenki nem tudja pontosan, hány éves Gloria. A színházunk asszisztense szerint 90-en felül lehet. A térdei már évekkel ezelőtt cserben hagyták, így taxival jött és ment a próbákról, én pedig sokszor vártam vele az érkező autót az esti félhomályban. Miközben vártunk, botjára támaszkodva nekem is mesélt, csakúgy mint a színpadon. Egyre inkább nőtt bennem az érzés, hogy amit mond nem hullhat elfeledve a manhattani járdaszegélyre, így megkértem, hadd találkozzam vele egy hosszabb beszélgetésre is, mire ő óriási mosollyal igent mondott. Szereti a fiatalokat, szeret nekik is mesélni. És van miről, hiszen azon kívül, hogy Gloria az egyik legidősebb élő indián színésznő, ő annak a Spiderwoman Színháznak az alapítója, ami az első női indián társulatként vált világhírűvé. Akkoriban beszélt az indiánokat és a nőket ért mindennapi atrocitásokról, amikor ez még nem volt sem illdomos, sem helyén való.

Kopogok a nagy, kékre festett ajtón és kisvártatva ugyanaz a kedves, mély, de élces hang szól: Gyere, nyitva! A lakás pontosan olyan mint amilyen Gloria: egyszerre elegáns és bohém. Meleg és otthonos hely. Az ablak előtti terebélyes fa levelein átszűrődő sugarak megvilágítják a falakon lógó számlálhatatlan indián relikviát, gyönyörű, színes textileket (úgynevezett Molákat), fényképeket és évtizedes emlékeket színházról, családról és ezernyi utazásról.

Az asztalon egy fotó vár rám. Fekete-fehér kép egy indiánról, aki hevesen mesél egy kíváncsi kisfiúnak. 

img_5679.JPG - Nagyszerű ez a kép! De gondolom okkal készítetted az asztalra...

- Igen. Ha hiszed, ha nem, az a tollas indián az édesapám. 1936-ban készült a kép. Ez persze csak egy jelmez, a Kuna viselet egyáltalán nem ilyen. Mindig Sziúnak vagy Navahónak öltöztették, mert az “indiánosabb”. Sokáig azt gondoltam, hogy ez mind hamis, hogy micsoda hazugság ez a kép, de aztán egy barátom egyszer azt mondta, hogy attól, hogy a viselet nem igazi, a történet, amit apám mesél még nagyon is az. Csak nézd meg a gyermek szemét, nézd meg milyen feszülten hallgatja a történetet. Apám lebilincselő színész volt. Ezzel a képpel valahogy közelebb kerültem a történetmeséléshez, a színház igazi eszenciájához. 

 - Tehát édesapád Kuna indián volt. Hogyan került akkor mégis New Yorkba?

- A Kunák a Karib-szigeteki térség utolsó indián törzse. Apám is ott született, de már fiatalon nagyon nyitott volt a világra, ami körülvette őt. Tengerésznek állt, körbehajózta az egész földgolyót. Aztán egy nap épp Brooklyn-ban kötött ki és nagyon megtetszett neki a város hangulata. Akkoriban már éltek itt indiánok kisebb közösségekben, amik általában mindig összetartottak, befogadták az újonnan érkezett indiánokat.  Édesanyám, aki eredetileg a Virginia államból származó Rappahannock törzshöz tartozott, már egy ideje Brooklyn-ban élt. Nehéz volt a Rappahannock-nak délen élni, hiszen nagy volt a rasszizmus és őket is úgy kezelték, mint a feketéket. A mai napig az emberek, amikor rasszizmusról beszélnek, általában a feketék és fehérek ellentétére gondolnak, nem nagyon jut eszükbe az indiánok iránti ellenszenv. Pedig az indiánok felé szinte ugyanolyan gyűlölettel voltak akkoriban. Nem csoda, hogy anyám családja is magával hozta ezeket a rasszizmus által ejtett sebeket Brooklyn-ba. Mint mondtam, az indiánok egymás gondját viselték, így anyám is befogadta a tengerjáró apámat és aztán szerelem szövődött közöttük. De apám a másik szerelmet, a tengert sem akarta teljesen elhanyagolni. Dokkmunkásnak állt Brookyn-ban, a Columbia Street-en, ami abban az időben veszélyes környék volt, hemzsegett a gengszterektől. Én is ebben a városrészben születtem. Akkoriban természetes volt ez a közeg, de így visszagondolva elképesztő, hogy így nőttem fel.  

 - Akkoriban az indiánok ilyen alkalmi munkákból éltek?

showindinan2.jpg- Többnyire igen, de voltak sokan, akik a rodeokkal vagy úgynevezett Vadnyugati Show-kal jöttek ide. A Vadnyugati Show-k indiánokat béreltek fel, hogy táncoljanak, énekeljenek, indián falukban éljenek és játsszák el, ahogy lóháton megtámadnak szekereket. Persze a legtöbb indiánnak megalázó feladat volt, hogy egy sztereotipikus, amerikaiak által kitalált indián létet ábrázoljon, de annak idején, a Nagy Depresszió alatt csak így tudtak pénzhez jutni.  Aztán a 30-as 40-es években felléptünk a Coney Island-i cirkusz freak show-ban, ahol volt indián falu is.  Borzalmas volt. Akkoriban valami furcsa csodabogárnak tartottak minket a freak show-kban. Egy tipi-ben azaz indián sátorban éltünk és a fehérek pénzt fizettek azért, hogy minket nézzenek. Az egyik sátorban a szakállas nő, a másikban pedig az indián. Tudod, anno azok, akik idejöttek és lemészároltak minket, mindig azt mondták, hogy mi egy szemét, alávaló, nem istenhívő nép vagyunk. Ezt mondták, hiszen valamivel legitimizálni kellett a tetteiket. Azt is a fejünkhöz vágták, hogy gyilkosok vagyunk, de az igazság az, hogy amikor a fehérek idejöttek és irtani kezdtek minket, egy idő után nekünk indiánoknak is fegyvert kellett ragadnunk és ölnünk kellett, csakhogy védjük magunkat. Mostanában az indiánok már kicsit feljebb jutottak társadalmilag, hiszen elhatározták, hogy tanulnak, olyanok próbálnak lenni mint a fehérek, de sok emberben még mindig megmaradt ez a zsigeri rasszizmus velünk szemben.

Úgyhogy a mai napig harcolnunk kell. Éppen ezért az indán színház mindig is politikai színház volt és marad is. Nem tehetünk mást.

Még ebben az épületben is nemrég odajött hozzám egy nő és szinte gúnyosan megjegyezte: hát én még életemben nem láttam indiánt. Meg akarta érinteni az ékszereimet, a ruhámat és engem. Még mindig úgy tekintenek ránk, mint ott Coney Island-en: múzeumi tárgyakként. Valahogy nem gondolják, hogy mi tényleg létezünk.

 - Tehát gyerekként te is egy ilyen “emberkertben” kezdted a showbusiness-t…

 - Sajnos igen. Talán 8 éves lehettem, amikor a családunkat megbízták, hogy egy templom színpadán, papírmasé köveken üljünk, tetőtől talpig indián kosztümben, miközben mellettünk egy amerikai zászló lobogott és a kórus a hátunk mögött az “America the Beautiful”-t énekelte. Akkor éreztem először, hogy itt valami nagyon nincs rendben. Szégyelltem magam, megalázó volt az egész helyzet, így ezután már nem is mentem a családommal fellépni. Apámat viszont mindig nagyon csodáltam, ő egy igazi színész volt. Sok törzs hagyományaiból gyúrt össze egy karaktert, és volt egy története, amit mindíg mesélt.  Emberekkel pózolt, történeteket mesélt, táncolt es énekelt. Ez ébresztett rá, hogy színészként megcsinálhatsz mindent. Gyerek fejjel azt gondoltam, hogy ez mennyire érdekes.  

Tínédzserként aztán a helyi lelkész kis színtársulatához szegődtem, valamint esküvőkön és temetéseken énekeltem. Szerettem. Aztán később azt is otthagytam és elhatároztam, hogy tanár leszek, óvodákban fogok dolgozni. Akkoriban ismerkedtem meg a férjemmel is, megházasodtam, lett két gyermekünk. A volt férjem holocaust túlélő volt Párizsból. Zsidó, akinek a nácik megölték a családját, de őt Vöröskeresztnek sikerült átmenekítenie Amerikába. Furcsa pár voltunk: az indián és a francia zsidó. Nagyon hasonlóak, de mégis valahogy nagyon különbözőek voltunk, de talán éppen ez fogott meg minket egymásban. Egy pár év múlva francia egyetemi tanári diplomát szerzett és az Ohio-i Oberlin-ben kapott állást, így odaköltöztünk a családdal. Mivel volt egy ösztöndíj indiánoknak, így azt kihasználva én is elkezdtem művészeteket tanulni. Aztán az élet mégis úgy hozta, hogy elváltunk és én visszajöttem New Yorkba, ebbe a házba, ahol most is élek, most már negyvenedik éve.

gloriaheadress.jpg

- Visszaérkezve pedig megalapítottad a Spiderwoman Színházat, amivel tulajdonképpen színháztörténelmet írtál….

 - Azt nem tudom, hogy történelmet írtunk-e, de az biztos, hogy mi voltunk az első csak nőkből álló indián színház, ami nemzetközi hírnevet szerzett. Ahogy mondtad, amikor visszajöttem a városba, két nővéremmel együtt megalapítottam a Spiderwoman-t. A fiatalabb nővérem az avantguarde színház területén dolgozott, a másik nővérem pedig a Broadway-n játszott szerepeket.  Három nővér, mind a színház szerelmese és mind a három más irányból közelít a színházhoz, így szinte magától értetődő volt, hogy együtt alapítunk társulatot. Olyan színházat akartunk, ami ötvözi az indián hagyományokat és a nyugati színházi kultúrát. Ez lett a Spiderwoman Theatre (Pókasszony Színház), aminek épp most szeptemberben volt a negyvenedik évfordulója.  Muriel testvérem ötlete volt a társulat, ahol hármunkon kívül még más nők is voltak. De szigorúan csak nők. Voltak fekete nők, fehér nők, leszbikus nők, indián nők és olyanok, akik a nőket ért bántalmazásokról akartak készíteni előadásokat. Ez pont akkoriban történt, amikor elkezdtek megerősödni a női mozgalmak. Sajnos hamar rá kellett jönnünk, hogy a mi társulatunk tagjai közül mindenki szenvedett már el valamilyen abúzust. Mentális, fizikai vagy szexuális bántalmakról beszélek. Éppen ezért sokáig ez volt az előadásaink meghatározó témája: A nőket érő erőszak rengeteg formája. Erről beszélt a társulatunk, ahol volt öreg és fiatal, alacsony, magas, vékony és molett nő, fekete, fehér es persze indián. Sajnos mindenkinek megvolt a maga története. Akkoriban nem volt szokás ilyenekről beszelni, de mi függetlenek és bátrak voltunk, a saját törvényeink szerint működtünk. Semmi pénzünk nem volt. Itt, ebben a szobában próbáltunk és a fürdőszobába mentünk melegedni, ha hideg volt. Nem volt pénzünk jelmezre sem, úgyhogy többnyire az Üdvhadseregből szedtük össze a ruháinkat. Legnagyobb meglepetésünkre annyira különbözőek voltunk minden más színháztól, annyira új volt, amit csináltunk, hogy rögtön a figyelem középpontjába kerültünk. A Maryland-i Fesztiválra kaptunk meghívást, ahol a közönség soraiban volt rengeteg impresszárió és művészet pártoló is. Azonnal meg is hívtak minket Europába: Olaszországba, Németországba, Amszterdamba és Európa számos más városában léptünk fel, többnyire óriási sikerrel.

collage1.jpg

Persze indiánként rossz élmények is értek Európában, főleg Olaszországban és Németországban. Akkoriban ott még mindig indián huhogással köszöntöttek minket, olyanok, akik egyébként értelmes és tanult emberek voltak. Olaszországban el is maradt előadásunk, mert a szervezők tüntetésektől tartottak.  Németországban kettős volt a helyzet, mert egyfelől nagyon nagy tisztelettel bántak velünk, hiszen valahogy különlegesnek tartottak minket, olyanoknak, akiknek igazi ősi vér folyik az ereikben. Másfelől viszont egy teljesen hamis indiánképpel azonosítottak minket. Tudod, Németországban voltak mesterséges indián falvak, így sokan mondták, hogy ők mindent tudnak az indiánokról, hiszen jártak vagy éppen éltek indián faluban. És van egy híres könyvük is a Winnetu, amiben a németek kreáltak egy külön bejáratú indián kultúrát. Mi erre reagálva csináltunk egy előadást a “Winnetu kígyóolaj show Wigwam városából” címmel, amiben ezt az egész "álindiánságot" gúnyoltuk ki. Aztán ezt bemutattuk Németországban is ahol voltak akik nevettek, voltak, akik elborzadtak és voltak akik azt mondták, hogy mostantól ez a bibliájuk. Egy biztos, amikor az én társulatomat, a Spiderwoman Színházat látták, elképedtek, hogy nem táncoló és hujjogó indiánokat látnak, mert mi mélyebbre ástunk ennél és az igazságot mutattuk meg az előadásainkban. Komoly dolgokról beszéltünk, de sok előadásunkban éppen a humort hívtuk segítségül. Egyszerre akartuk szórakoztatni és gondolkodtatni az embereket.

-  Aztán valami mégis visszahúzott ide az USA-ba….

- Öt évig jártunk vissza Európába az előadásainkkal. Aztán egyszercsak rájöttünk, hogy nekünk valójában itt az Államokban van dolgunk. Itt kell beszélnünk a nők és az indiánok nehéz helyzetéről és nem Európában. A rezervátumokban kell előadásokat csinálnunk és nem Amsterdamban. Akkoriban volt a Wounded Knee incidens, ahol a Dél Dakota-ban es Minnesotában élő indiánok a bennszülöttek bánásmódja ellen kezdtek tiltakozni. Mi azzal támogattuk a Wounded Knee-t, hogy egy előadást csináltunk az indiánok elleni gyűlöletről es erőszakról. Az előadás mondanivalójával szimpatizáltak az indiánok, de azzal viszont nem, hogy nők adtak azt elő. Az indiánok között is volt úgynevezett hétköznapi hímsovinizmus. A férfiak nagyon sokszor tartottak tőlünk, de a nők imádtak minket. Egyszer Arizonában játszottuk a ‘Nők és az Erőszak’ című darabunkat és az előadás után sok nő odajött hozzánk és suttogva mondta: ‘Velem is ugyanez történt.'

Éreztük, hogy ott kell maradnunk az előadás után és el kell mondanunk nekik, hogy meg kell védeniük magukat és ki kell állniuk az igazukért. Hogy vannak törvények, amik védik és segítik őket, és éppen ezért hallatniuk kell a hangjukat.

Később tudtuk csak meg, hogy ezek az indián nők aztán megalapították a saját színtársulatukat ott Arizonában. Ma már Kaliforniában is van egy színház, ami az indiánoknak ad hangot. Az egyetemeken is egyre több olyan kurzus van, ahol az indiánokról és azok történelméről tanítanak. Nekünk a színház volt a fegyverünk, másoknak más… mindig mosolygok, amikor azt hallom, hogy a Spiderwoman Theater-t tartják az indián színjátszás ‘nagyanyjának’. 

web-2030.jpg

- Vannak ‘unokák’ is? Én itt New Yorkban nem nagyon tudok indián színházról….

- Sajnos New Yorkban nem nagyon van, csak az unokahúgomnak egy kis színtársulata a LaMama-ban, de mást nagyon én sem tudok. Tudod, a rezervátumokból New Yorkba jönni sok indiánnak nagyon ijesztő dolog. Az indiánszínész indentitásnak is megvannak a maga nehézségei. Annak idején a filmes színész szakszervezet (SAG) sem vette észre évekig, hogy többnyire csak fehér színészek (így Burt Lanchester vagy Gregory Pack) játszott indiánokat. Évekig kellett kopogtatni a szakszervezeti bürokraták ajtóin, hogy meggyőzzük őket: jó lenne, ha ezekre a szerepekre először indián színészeket hallgatnának meg, hiszen azért vagyunk egy páran, ha nem is sokan. Sőt egy pár színész, például James Garner, a mai napig nem is vallja be az indián származását. Sajnos nincs sok drámaírónk sem, pedig a történetmesélésnek óriási hagyománya van a kultúránkban. A fiatal indián íróknak maguknak kell majd rájönniük, hogy igenis meg tudják csinálni, hogy tudnak írni és továbbadni a történeteiket. Mi bátorítjuk őket, de nekik maguknak kell ezt magukban megtalálniuk. 

 - Jó téged hallgatni…

 - Köszönöm. Jó mesélni. Már rengetegszer elmondtam a történetemet, de valahogy még mindig nem tudom, hogyan mondjam el igazán szívből. Arra gondoltam talán a Mola segít. A Mola a leghíresebb textil- és ruhadarab, amit a Kuna nők készítenek. Rétegei vannak, csakúgy mint az én életemnek is. A Mola, úgy mint az én történetem is, kuna hagyaték, a lány gyermek, aki az apjára néz, az anyjára és két nővérére néz, mint én. Talán egy nap csinálok egy előadást, ahol én leszek a színpadon és a Mola. 

- Még mindig új előadásokon töprengsz?

Persze! Bár már kilencven felett vagyok, még ma is írok, játszom, új előadásokon gondolkozom. Ez tart életben. Most épp egy Amerinda nevű színházi társulattal dolgozom a Szentivánéji álom alapján készülő darabon. A természet, a szellemek, a tradíció, ami a mi kultúránkban megvan, megvan Shakespeare művében is, ezért választottuk ezt. Holnap is próba, úgyhogy most is épp a szöveget kellene tanulgatom. 

Mint egy igazán jó színész, nekem finoman ezzel adott végszót. Pedig úgy ültem ott és hallgattam őt lenyűgözve, mint az a kisfiú azon a bizonyos képen. És őt hallgatva én is egy kicsit közelebb kerültem a színház igazi eszenciájához.

A bejegyzés trackback címe:

https://adamboncz.blog.hu/api/trackback/id/tr9713045954

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.