"Találkozzunk mondjuk délben, Joe Allen éttermében. 46-ik utca."- jött az e-mail Ken Waissman producertől. Jóval előbb értem oda, mint dél, hiszen egy legendát nem illik megvárakoztatni. Kicsi alagsori, viszont annál hangulatosabb étterem a Joe Allen. Jobbomon egy üzleti tárgyalás, lezseren elegáns kamu-vidám bizniszmenekkel, balomon két jól öltözött idős hölgy költötte épp vasárnapi ebéjét és cserélte a hét pletykáit. Aztán belépett Ken óriási mosollyal az arcán, leült, rendeltünk. Épp a salátát kezdte majszolni, mikor hirtelen felnézett és fejével a mellettünk levô fal felé bökött "Te tudod, milyen plakátok ezek?" "Nem" - feleletem értetlenkedve. "Ezek körülöttünk a Broadway legnagyobb bukásai....nekem nincs itt plakátom." Mondta, majd kicsit elgondolkodott és halkan hozzátette: "…még."

Ez mondjuk nem volt meglepő hiszen, Ken nevéhez fűződik az Isten Ágnesének ősbemutatója és ő volt az a fiatal fickó, aki egy kis chicagoi társulat prózai elődásában látott némi fantáziát, és mint ösztönösen jó producer, elhozta New York-ba. Iratott hozzá zenét és bemutatta a musicalt Grease címen. Ahogy mondani szokták, a többi történelem…(persze nekem minden második perceben rá kellett döbbennem a dolog szürrealitására, arra, hogy a szegedi srác és a Grease atyja épp együtt kanalazza a zöldséglevest, de próbáltam erre nem gondolni.)

Szóval Ken-nek még nincs itt plakátja, és valóban, a kis étterem kizárólag a végtelenül nagyot bukott előadások posztereivel van teleaggatva. Valamilyen, szinte perverz oknál fogva mégis ez a színházi producerek egyik legkedveltebb étterme, talán azért, mert a sóbiznisz kiszámíthatatlanságára emlékezeti őket két fogás kötött. De hogy mi kell ahhoz, hogy az előadásodra azt mondják, hogy "flop" azaz bukás? Elméletileg minden előadás, ami nem hozza vissza a befektetett sok millió dollárt bukásnak számít. De ez még nem kvalifikál arra, hogy a Joe Allen falán lógj. Vannak olyan darabok, amik a közönség nemtetszésének vagy a lesújtó kritikáknak köszönhetően akár pár nappal a bemutató után lehúzzák a rolót. Na azok az igazi 'flop'-ok.

"Talán a Carrie óta nem volt ekkora bukás." - szokták mondani itt. A Stephen King horror regényéből készült film alapján 1988-ban írtak Broadway musicalt. Igen, horror musical volt, és volt benne minden, mint a búcsúban: óriási vértócsák, maguktól repülő tárgyak, sőt még malacölésről szóló revüszám is. Amik tulajdonképpen színházilag még izgalmas dolgoknak hangzanának, de akik anno látták az előadást megegyeznek abban, hogy mindez inkább komikusnak és esetlennek hatott a színpadon mintsem ijesztőnek, érdekesnek vagy bármilyen szinten katartikusnak. Egy csütörtöki volt a bemutató, vasárnap az utolsó előadás. A producerek egy laza 8 millió dollárt buktak ezen. Az volt az igazi horror.

Vagy itt van például a Moose Murders azaz Jávorszarvas Gyilkosságok, ami egy híresen szerencsétlenül járt előadás. A krimi-bohózatot a New York Times nemes egyszerűséggel az "eddig színpadon látott legrosszabb előadásnak" nevezte. És ez volt még a legkedvesebb kritika. Állítólag egy dramaturgiai és stilisztikai katyvasz volt az egész. 1983 február 22-én mutatták be és pontosan ez volt az utolsó előadás dátuma is.  Azaz másnap már nem kellett jönni a színészeknek, mert az előadást a bemutatón levették műsorról. Nem sok olyan produkcióról tudok, ahol a premier party egyben a záróbuli is, de a Moose Murders bizony ilyen volt. Azóta ez a darab a rossz produkciók mércéje: "Milyen rossz a darab? Csak rossz vagy Moose Murders-rossz?"

A bukás lehetősége persze mindenhol ott rejtőzik. Meglepő, de az Álom Luxuskivitelben is nagyot bukott. A történet musical vátozatát 1966-ban mutatták be a Broadway-n. Illetve ez így nem teljesen igaz, hiszen még a hivatalos bemutató előtt levették műsorról a darabot. Annak ellenére, hogy még a zseniális Edward Albee is dolgozott az előadás helyrepofozásán és a főszerepet a nagy közönség kedvencre Mary Tyler Moore-ra bízták, a darab mégis óriásit zakózott. A producerek még az úgynevezett preview-k (a hivatalos bemutató előtti előadásokat nevezik így) közben úgy döntöttek, hogy inkább hagyják veszni több millió dollárjukat. Az akkori pletykák szerint a legnagyobb baj az volt, hogy a főszereplő Holly karaktere sokkal inkább hasonlított a Truman Capote eredeti könyvében szereplő szabadszájú fruskára mint a filmben Andrey Hepburn által fölöntúlian bájosnak ábrázolt, szerethető különcre. És ezt az amerikai közönség nagyon nem tolerálta. Olyan nincs, hogy a főhősnő csak kissé szimpatikus! Sajnos ez a fajta intolerancia még manapság is túl sokszor felüti a fejet itt és vezet darabok (sokszor érdemtelen) sikertelenségéhez.

Még napestig sorohatnám a nagy buksásokat, hiszen az étteremem összes fala tele van aggatva plakátokkal, így még számtalan példa van az itteni "színházbiznisz" kiszámíthatatlanságára. Persze ugyanígy vannak óriási sikerek is, olyan előadások amik évekig sőt néha évtizedekig teltházakkal mennek a Broadway-n.

 Ja, Ken most éppen egy új musicalre készül Josephine Baker életeről. Szerintem ezzel sem fog kikerülni a Joe Allen falára. Legalábbis remélem.